Francis Vincent Zappa junior gitáros-zeneszerző-agyrémmérnök, nagy amerikai szatírikus, alaposan kitolt elsőszülött fiával, Dweezillel. Most nem a meghökkentő keresztnévre gondolunk, hanem arra, hogy jobban tette volna, ha a srácot, miután kiderült, hogy van valami lökete a gitárhoz, elrejti a világ elől, és csak akkor dobja be a köztudatba, álnéven, amikor már "kész". Ő ehelyett, mint afféle igazi mediterrán apa, már a 80-as évek közepén a színpadon büszkélkedett nem éppen fakezű magzatával.

Mivel a Zappa név nem nevezhető tucatnak, ezzel a névvel kiállni pöngeti körülbelül olyan, mintha valaki Dalí néven szeretne befutni a festészet világában. A hasonlat különben nem véletlen: a katalán és a baltimore-i bajuszkirály abban mindenképpen közös volt, hogy mindketten kimerítették az "egy kerékkel több" kategóriát, nem mentek a szomszédba közönségük megbotránkoztatáért, vagy megnevettetéséért, ugyanakkor a művészetükben egyaránt vérprofik voltak: Zappa legalább annyira tudott zenélni, mint amennyire Dalí festeni, nem is annyira, mint gitáros volt utolérhetetlen (bár játéka sem nevezhető "átlagosnak"), hanem mint komponista, aki játszi könnyedséggel kószált stílusok, irányzatok, műfajok és hangulatok között. Nem véletlen, hogy annyian megfordultak Frank bandáiban, sokan egyszerűen nem bírták a "gyűrődést", mert bár FZ minden tehetséget szívesen felkarolt, az újoncoknak ugyancsak leesett az álluk, hogy a nagy bohóc micsoda vasfegyelmet tartott a zenészek között és micsoda hozzáállást követelt azoktól, akik körülötte voltak a stúdióban és a színpadon.

Annak a zenének a folytatásához, amit Frank Zappa csinált, legalább az ő személyes reinkarnációja kellene. Dweezil sok mindent ellesett tőle és más muzsikusoktól, de mindez kevés volt a "teljes jogú örökséghez". Nyilván ezért is találta ki a most 37 esztendős, de még mindig kisfiús külsejű, rokonszenves muzsikus, hogy apja, az utánozhatatlan Frank zenéjével járja körül a világot. Ebből kaptunk ízelítőt szerdán este Budapesten.

Nem meglepő, hogy ha alakultak is az elmúlt közel másfél évtizedben "Zappa-emlékzenekarok", akkor azokban rendszerint olyanok játszottak, akik korábban megfordultak a Mester zenekarában. (Ilyen volt például a Grandmothers, Don Prestonnal és Jimmy Carl Black-kel, a 60-as évek Mothers of Inventionjának kulcsembereivel felálló, kiváló csapat, amelyet pedig a Zappa-család "illetéktelennek" tartott FZ megszólaltatásában). Dweezil éppen ezért hozott létre egy zenekart, amelyben kortársai mellett több olyan muzsikus is színre lépett, akik valamikor valamelyik Zappa Bandben játszottak, a második Mothers-korszak egyik fontos figurájától, a nemcsak kiválóan éneklő, hanem elragadó egyéniségű és humorú fekete Napoleon Murphy Brocktól a már huszonévesen is a világ egyik legsokoldalúbb dobosának tartott Terry Bozzióig, így, nemcsak szellemében, hanem a szó fizikai értelmében is elhozott valamit az igazi Zappa-életműből városligeti, egykor a Budai Ifjúsági Park "helyett" létrehozott szabadidő központ egyre mostohább körülményei ellenére is. (Mert az mégiscsak képtelenség, hogy az ember a megfulladás és a megfagyás között választhat, hogy alig lehet valahová leülni, és ha mégis, akkor 10 perc után még az egészséges ember is derékzsábát kap, hogy az állítólag az ifjúságnak szánt hely büféje 300 százalékos haszonkulccsal dolgozik, és a ruhatár kétszer olyan drága, mint  például a valamivel igényesebb Művészetek Palotájában, és akkor még nem is említettük a rendező gárda hagyományos "jó modorát...")

A koncertet valódi múltidézés előzte meg, több mint fél órás részletet vetítettek Frank 1977-es legendás New York-i koncertjéből, és az élő zenekar, élén Dweezillel úgy lépett színpadra, hogy a filmen látható-hallható gitárhangolásba kapcsolódott be. Már ott érezhető volt a párhuzam, hogy ugyanolyan "népsűrűség" volt a színpadon, mint a papa bulijain: három gitár, két billentyűs, két ütős, fúvós. Már a faternál is volt annak idején egy hölgy, akit nem vonagló dekorációra használt, bizonyos Ruth Komanoff-Underwood, a nagyszerű ütős, most a zenekar nőnemű tagja billentyűzött és szaxofonozott...Dweezil érdeme nemcsak az, hogy tiszteletteljes fegyelmezettséggel és talentummal játszotta az "ős" szólóit, hanem az is, hogy képes volt összefogni ezeket a látszólag kakofonikus, de mégis nagyon kidolgozott, rögtönzésekkel, zenei poénokkal teli, mégis óriási összehangoltságot igénylő darabokat. (FZ híres volt arról, mint az a filmből is kiderült, hogy csapata, amelynek minden tagjának egy-egy turné előtt minimum 100 darabot kellett tudnia a repertoárból, képes volt akár egy órán keresztül is a legkisebb szünet nélkül játszani, magától értetődően egybe fűzve az egyes kompozíciókat...)

A csapat, tekintettel a Zappa-örökség rendkívüli gazdagságára, csupán mozaikokat villanthatott fel a két és fél órás programban, de megkapták a maguk kedvenc idézeteit azok is, akik már a 60-as évektől ráhangolódtak a Mothers meghökkentő zenéjére - sokan ismerték fel ujjongva mindjárt a nyitánykor a legelső album, a Freak Out Help, I’m A Rock gumicellás akkordjai után a lemez nyitó dalát, a Hungry Freaks, Daddy-t - de nem csalódtak azok sem, akik a következő két évtized Zappa-darabjait várták, mint például a Roxy and Elsewhere-ről az elvetélt szörnyfilmből kimaradt Cheepnist. Az egyik csúcspontja a koncertnek a King Kong volt, amelyben a reggae-től a free jazzig mindent "összehordtak" a szó jó értelmében, még kapott a közönség egy kis Liszt II. Magyar Rapszódiát is, kombinálva a Rózsaszín Párduc dalával. Természetesen a koncertet azok is élvezhették a félházból (8000 forintért már meggondolja az ember, bár a koncertszervezők biztosan ráfogják az ugyancsak általuk hozott Ricky Martin konkurenciájára...), akik nem számítanak zappailag "beavatottnak", legfeljebb vallják a nagyorrú gitárlovaggal együtt (aki magát is kigúnyolta, ha kellett), hogy "music is the best".

Kár, hogy Frank Zappa életében, ahogyan Dweezil a bevezetőben utalt rá, csupán egyszer, egyedül járt Magyarországon, 1991-ben, hogy köszöntse a kelet-európai rendszerváltásokat és akkor mindössze egy rövid koncertet adott a Tabánban magyar jazz-muzsikusokkal. Már nem élt, amikor ugyancsak a mostani helyszínen adott koncertet némi Zappa-idézetekkel tarkítva - Tommy Mars billentyűs és Ed Mann ütős, akivel a 80-as évek lemezeit és turnéit csinálta végig. Alighanem érdemes újra elővenni FZ eredeti lemezeit - mind a 70-et, a posztumuszokat és a kalózlemezeket nem számítva.

E sorok írója az 1968-ban készült egyik kedvencével, az Uncle Meat-tel kezdte. E dupla (bakelit)korong eredetileg egy soha el nem készült film zenéje lett volna, amelynek nézői annak arányában kapták volna vissza jegyük árát, ameddig bírják. Én valószínűleg többször is ingyen néztem volna meg....

Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.