
...hogy végre tisztán lássanak mindazokban az ellentmondásokban, amelyek több mint 4 évtizede körülveszik a modern amerikai Költészet (csak így, minden jelző nélkül és nagybetűvel) egyik nagy alakjának életét, tevékenységét, "pálfordulásait". Meg aztán a világ hozzászokott ahhoz, hogy az ilyen önéletrajzok, amelyeknek többsége úgy születik, hogy a Művész visszaemlékszik, és valaki formába önti, vagy legalábbis "közreműködik", ahhoz meg különösen, hogy az életrajz egyúttal korrajz is, és még jobb, ha tele van leleplezésekkel, hősök deheroizálásával, szentek demitizálásával, közmondásos történetek átigazításával. Akik erre várnak, azoknak inkább Britney Spears emlékiratait ajánljuk.
"Csak én bírok versemnek hőse lenni". Nem valószínű, hogy a még oly olvasott Dylan ismerné Babits Mihály versét, már pedig könyvét, amelyet alig fél évvel az amerikai megjelenés után a Park kiadó hozott ki Révbíró Tamás kiváló fordításában, éppen ez a szellem lengi be. Akár önzéssel is lehetne vádolni a minnesotai unalmas kisvárosból elszármazott Zimmerman-fiút, mert mindabból a hatalmas, az egész világot megrázó és átitató pezsgésből, amit "60-as éveknek", "Flower Powernek", "Vízöntő-korszak kezdetének" szoktunk emlegetni, jószerével semmit sem kapunk a visszaemlékezésekben. Nem kapunk magyarázatot a híres dalok rejtélyes soraira, mint ahogyan a drogok és alkotó munkássága közti összefüggésekre sem ad választ.
Hosszan taglalja ugyan saját, 80-as évekbeli alkotói válságát, súlyos kézsérülését, és az Oh, Mercy című, 1989-es albumának stúdiómunkálatait, de egy szó nincsen arról, hogy milyen körülmények vezettek a rock egész történetét befolyásoló lemezeinek, a Highway 61 Revisited-nek (1965), vagy a Blonde On Blonde-nak (1966) elkészítéséhez. Nem köti az orrunkra azt sem, hogy miért menekült bele néhány évre a kereszténységbe - a legendák szerint "látomása" volt - ellenben jószerével egy egész fejezetet szentel annak, hogy mennyire nyomasztotta, hogy kikiáltották őt egy nemzedék szószólójának, holott esze ágában sem volt lángoszlopnak lenni, a világ dolgaira érzékenyen reagáló (vagy még inkább rímelő) dalok, amint elhagyták a száját, önálló életre keltek, pedig ő nem akart semmi más lenni, csak énekes, költő, és mindenekelőtt önmaga. Az már a mi egyéni szocproblémánk, hogy néha "a választ még mindig a szél fújja" (Blowin' In The Wind), hogy néha "várjuk és követjük Csörgődobos urat egy tingle-tangli reggelen" (Mr. Tamburine Man) és hogy a mindenki által megkövezettek első számú tanítása, hogy "kőmerevbe menjünk le" (Rainy Day Women 12.35), főleg akkor, ha úgy érezzük magunkat, mint mindenki lába kapcája (Like A Rollin' Stone). Különös hangsúlya van ennek ma, amikor, Ady Endrével szólva, "megnőtt a világ, megsokasodtak az írástudók és a farizeusok", és túlkínálat van önjelölt váteszekből a tengeren túl és innen is.
Akkor miért is érdekes Bob Dylan Krónikája, miért letehetetlen a könyv? Mert Dylan nemcsak az énekelt poézisben remek, prózaírónak is az. Eddigi egyetlen, kísérleti regényét, az 1966-ban írt, de csak öt évvel később publikált Tarantulát még nem olvashattuk magyarul, de reméljük, ami késik, nem múlik. A számos apró portréból, hangulatból, életképből, látszólag semmitmondó sztoriból összeállt könyvből Dylan eddig ismeretlen vonásai rajzolódnak ki, olyan önarckép, amelyet oda kell tennünk a róla kialakított imázs mellé, hogy ne csak térben és időben, szövegkörnyezetben, hanem a leghitelesebb forrás alapján fogadjuk be őt. Hallatlanul vizuálisak leírásai, és ugyanolyan pontosak a megfigyelései, mint amilyeneket nagyobb költeményeiben megszoktuk. Ugyanakkor nem "leplezi le", nem támadja, de nem is emeli szobortalapzatra azokat az embereket, akik körülvették őt hosszabb-rövidebb ideig - hagyja, hogy mi ítélkezzünk róluk. Nem tűnik sem cinikusnak, sem pedig embergyűlölőnek, ahogyan gyakran beállítják őt, holott e "tulajdonságai" vélhetően csak az őt állandóan "kötelességeire" figyelmeztetőkkel szemben, önvédelemből alakultak ki. Szívesen ír viszont zenei és költői ihletőiről. Valószínűleg kevesen tudták eddig, hogy az egyik legnagyobb lökést Bertolt Brecht Koldusoperájának egyik betétdala, a Kocsma Jenny balladája adta írásainak. És ha mondhatják rá, hogy a költészetben egyszerre Francois Villon, Dylan Thomas és Allen Ginsberg utóda, akkor Dylan prózában mindenképpen Jack Kerouac "lélegző írott filmjeinek" útját követi, memoárja inkább és elsősorban szépirodalom, nem tényregény.
Talányos szövegeinek elemzéseit pedig hagyjuk azokra, akik egyetemen tanítják és 10 éve minden évben irodalmi Nobel-díjra javasolják őt. Egyszer talán még megkapja, megérdemelné. Személyisége, "forradalmisága" kortörténeti jelentősége még sok szociológusnak, történésznek ad több millió karakternyi munkát, tekintettel arra, hogy életműve, 65 évesen sem zárult le. Most amúgy is újra felfedezés alatt áll: mindenütt az egekig magasztalják Martin Scorsese No Direction Home című filmjét (a Woodstock-film egykori asszisztense a Blues-sorozattal és ezzel végleg beírta magát a XX. század zenéjének nagy krónikásai közé), és a filmzene dupla CD-jét, kiadták Dylan "noteszét" is, ritka interjúkkal, kézirat-facsimilékkel, fotókkal. De közben hallgassuk, hallgassuk, hallgassuk orrhangú dünnyögéseit, mert még mindig tud mondani valamit, nem is keveset.



