
E szokás fő indoka: nem szabad, hogy egy művész a "rabszolgatartó" kiadók foglya legyen. Prince utoljára ebben a sorban 1995-ben érezte magát, mielőtt szakított a Warnerrel.
"Ez a legjobb üzleti modell, mert nincsen benne semmi olyan záradék, ami általában a lemezszerződéseket jellemzi. Ugyanolyan szabad áramlásúnak kell lennie az üzletnek, mint magának a zenének" - mondja Prince, akinek új lemezén olyan zenészlegenda hallható, mint Maceo Parker szaxofonos, és új védence, a bibliai nevű Tamar rhythm-and-blues énekesnő, akivel a Beautiful, Loved and Blessed című dalt adja elő duettben. Kettejük kapcsolata nem ér itt véget, Tamar első albuma májusban jelenik meg, természetesen Prince gondozásában. Úgy látszik, a nők továbbra is fontos szerepet töltenek be a minnesotai minizseni művészi pályáján, hiszen annak idején ő indította el Sheila E-t, Apolloniát, Vanityt, istápolta Beyoncét, dolgozott együtt Kate Bush-sal, de dalait olyan hírességek is sikerre vitték, mint Chaka Khan, Sinéad O'Connor vagy Céline Dion. 2000 óta azonban az olasz-egyiptomi származású, kanadai születésű Manuela Testolini, produkciós cégének korábbi alkalmazottja a felesége. De azért ez nem akadályozza meg őt abban, hogy továbbra is szebbnél szebb nők vegyék körül: az új album első kislemezéhez, a Te Amo Corazónhoz Marrákesben forgatott klipjében az argentin Mia Maestro volt a főszereplő, a rendezést pedig a nem kevésbé vonzó mexikói filmcsillag, Salma Hayek vállalta.
A Universal azért még egy lemezt ki tudott préselni Prince-ből, igaz, az csak egy válogatás, Ultimate címmel, amelyet a tervek szerint május 22-én jelentetnek meg.
Prince, eredeti nevén Roger Nelson, aki június 7-én már 48 éves lesz, ma is csupa ellentmondás: nem tartja magát nagy újítónak, csupán olyannak, aki legfeljebb 1-2 új ötletet és módszert vezetett be a zenebizniszbe. Zenél, közben Jehova Tanújaként időnként Biblia-felolvasásokat tart híveinek, miközben előző lemeze, a két Grammy-t és több más díjat besöpört Musicology a mai amerikai közélet kőkemény ostorozása volt. (A Dear Mr. Man egyenesen George W. Bush-nak szólt...).
Közel 30 éves pályafutása rendkívül gazdag sikerekben, kísérletekben, és ez utóbbiból következően kudarcokban is. Az 1984-ben megjelent Purple Raint minden idők egyik legjobb zenés filmjének tartják, de annak 1990-ben elkészült folytatása, a Graffiti Bridge, amelyet pedig még a Cannes-i fesztiválra is nevezett, csúfosan megbukott. Ugyanakkor neki köszönhetjük a Batman első részének kitűnő zenéjét is. Legjobb lemezeit, az 1999-et és a Sign O' Times-t még 80-as években készítette, de későbbi korszakaiból figyelemre méltó volt a Diamonds and Pearls (1991), vagy a Chaos And Disorder (1996). Tartották őt annak idején Stevie Wonder utódjának, és új Michael Jacksonnak is: mindkettőben volt némi igazság, mert zenei ihletései között ott volt a Wonder-féle, főleg az 1970-es évek első felében játszott funky, ugyanakkor a következő évtizedben ő is hozott a pop-rock-ba egy újabb "androgin" figurát, és egyike volt azoknak, akik a legerősebben támaszkodtak a zenei vizualitásra és nagy hangsúlyt fektettek a videóklipekre, ha nem is annyira a zene rovására, mint Jacko. A látvány fontossá vált számára a koncerteken is, olyannyira, hogy előfordult: megkövetelte a közönségtől, hogy vagy fekete, vagy narancssárga ruhában jelenjenek meg az összhatás kedvéért. Ugyanakkor az ő elődei között éppúgy megtalálható Jimi Hendrix, - hozzá még a fekete-fehér-indián származás is "köti" - mint Sly és James Brown is. Ennek fényében az sem volt meglepő, hogy még Miles Davis-szel is készített közös felvételeket.
Zenekaraiban következetesen faji és nemi keveredést tartott fenn. Talán ezért is találták meg őt gyakran az erkölcsvédő szemforgatók is, főleg a Lovesexy című albuma kapcsán (képünkön), amelynek borítóján teljesen meztelenül, igaz "takarásban" jelent meg, de klipjei, nyíltan erotikus előadásmódja láttán is sokan "ájuldoztak".
Legendássá vált minneapolisi Paisley Park "bunkere", ahol felvételeit készítette. Itt született meg teljesen egyedül felvett instrumentális lemeze, a Black Album, amelyet még 1987-ben akart kiadni, de miután szerinte idő előtt kiszivárogtattak belőle részleteket, dühében visszavonta az egészet a piacról. Így vált a Black Album a műfaj egyik legkeresettebb kalózlemezévé, amit végül 1994-ben adtak ki "hivatalosan", de akkor már sokkal kisebb volt körülötte a felhajtás. Ugyancsak a "bunkerben" készült az 1998-ban megjelent 4 CD-s doboz anyaga addig ki nem adott felvételeiből, amelynek legtöbb példányát már Interneten rendelték meg a rajongók. Ugyancsak a rock-biznisszel szembeni ellenérzéseit tükrözte, hogy 1993-ban bejelentette: nem használja többé a Prince nevet, és lemezeire csupán egy egyiptomi életkulcsra (Ankh) emlékeztető jelet tett a neve helyett. Mivel azonban ez kiejthetetlen volt, "a korábban Prince néven ismert művészként" szerepelt, de "hallgatott" a TAPKAP és szerényen a "The Artist" névre is.
Prince 2004-ben került be a Rock and Roll Dicsőségcsarnokba. Jobb híján, mert máshová úgysem fért volna be...



