
Minden idők egyik legnagyszerűbb négyesfogata - Eric Clapton gitár-ének, Stevie Winwood orgona,gitár-ének, Rick Grech basszus, hegedű, Ginger Baker dob - egyben az egyik legbalszerencsésebb is volt. Bár első és egyetlen stúdiólemezük a mai napig szenzációsan hat, nagy sikert arattak élőben is, a túl sok nagy név együtt mégsem bírta ki egymást fél évnél hosszabb ideig. Legendájuk azonban megmaradt, és most már azok is élvezhetik "élő" előadásukat, akik még meg sem születtek azokban az időkben.
A két Cream-tag, Clapton és Baker, a Traffic-alapító Winwood és a Family-ből jött Grech Clapton ötletére jött össze 1969 elején, állítólag így akart megmenekülni a Lassúkezű a Cream-koncertek végtelen szólóitól, elvégre Winwood legalább annyira képes volt frontemberi feladatokra, mint ő. Ennek ellenére azért már a stúdiólemezen is akadnak szép számmal szólók, sőt, a Baker-jegyezte Do What You Like csúcspontja a dobos magánszáma, amit lelőni is alig lehet. Ennek ellenére Ginger, aki a DVD megjelenése alkalmából a Billboard.com-nak nyilatkozott, úgy véli, hogy eredeti anyaguk ma is megállja a helyét. "Ha tovább működünk, biztosan kijön kislemezen a Had To Cry Today, a Can’t Find My Way Home, a Presence of The Lord és a Sea of Joy is - ez utóbbi volt a kedvencem" - mondta Baker. Kétségtelen, hogy a dal Winwood szívbemarkolóan szárnyaló énekével, Grech hegedűjátékával és a többszöri hangulatváltásával a Blind Faith-lemez egyik csúcsa. Mégsem ez futott be nagy ívű pályát később, hanem a Can’t Find My Way Home és a Presence of The Lord. Mindkettő része lett Clapton szóló-repertoárjának, sokféle változatban, az elsőt pedig még Joe Cocker is előadta.
Az eredeti lemez, amely csak augusztusban jelent meg, a rock-történet egyik legvitatottabb borítóját viselte. Címlapján egy félmeztelen, vörös kamaszlány látható, kezében egy némi rosszindulattal akár fallikus szimbólumnak is felfogható ezüst repülővel. A fotó alkotója Bob Seidemann, Clapton régi barátja volt, aki állítólag a londoni metróban pillantotta meg a különleges szépségű, 14 éves kislányt és a szülők beleegyezésével készítette el a képet. Más verziók szerint egy ifjú "groupie" volt, sőt, még olyan mendemondák is születtek, melyek szerint a lány nem más, mint a hasonlóan vörös Ginger Baker törvénytelen gyermeke.
A Hyde Parkban, ahol azokban az években rendszeresek voltak az ingyenes hét végi fesztiválok, Richie Havens, a Third Ear Band és Donovan töltötték be a "felvezető" szerepet, de a rutinos muzsikusok így is meglehetősen szorongva léptek fel, hiszen nem voltak felkészülve arra, hogy 100 ezer ember előtt koncertezzenek. Clapton később elismerte, hogy amikor lejött a színpadról, reszketett, mint a nyárfalevél, mert attól félt: csalódást okoztak a közönségnek. Winwood szerint is az idegességük rányomta bélyegét produkciójukra, Baker szerint viszont debütálásuk brilliánsra sikerült. Saját dalaik mellett játszották a Sleeping In The Ground és a Means To An End blues-standardokat, Buddy Holly Well All Rightját, és a Rolling Stones Under My Thumbját is.
Sajnos a folytatás rövid lett. Júniusban lezavartak egy nyolc fellépésből álló skandináv turnét, majd júliusban Amerikába utaztak. Július 12-én a Madison Square Gardenben léptek fel, miután lemondták bulijukat a newporti fesztiválon. A turné során, mivel kevés volt a saját anyaguk, Traffic és Cream-számokat is műsorukra tűztek. Augusztus 24-én Honoluluban azonban már búcsúkoncertjét tartotta a négyes.
Winwood és a francia Grech egy ideig még követték Bakert az Airforce-ban, majd mindketten ismét a Trafficban dolgoztak tovább. 1973-ban ott voltak Clapton Rainbow-színház-beli koncertjén is. Rick Grech 1990. május 17-én, 44 éves korában meghalt. Clapton és Baker igazából csak tavaly nyújtottak véglegesen békejobbot egymásnak a Cream-reunion alkalmából.
R&L



