
Fő alkotótársa, Jerry García 1995-ben bekövetkezett halála és az együttes feloszlása óta azonban Robert Hunter annak a hivatásának él, ami mindig is szeretett volna lenni: egy világtól elvonult, magányos regényíró, aki Észak-Kaliforniában, az Orosz folyó közelében egy házikóban él és alkot.
Hunter egyike volt azoknak a rocktól elválaszthatatlan művészeknek, akik nem színpadi szerepléseikkel, hanem írásaikkal írták be magukat a műfaj történetébe. Bár bizton nevezhető ő a Dead tagjának, nélküle nem születtek volna meg olyan híres kompozíciók, mint a Dark Star, a Box of Rain, vagy a Palm Sunday, még fotón is alig szerepelt együtt a zenekarral, koncerten soha nem lépett fel velük.
Státusa nem egyedülálló, hasonló szerepet töltött be a Procol Harum mellett Keith Reid, vagy a King Crimson, majd a Emerson, Lake and Palmer mellett működő Pete Sinfield, míg Pete Brown is jobban ismert Jack Bruce és a Colosseum szövegíró-partnereként, mint avantgárd muzsikusként, bár ez utóbbiként is maradandót alkotott. (De hogy ne menjünk nagyon messzire, nekünk is van egy Adamis Annánk, egy Horváth Attilánk vagy egy Dusánunk...).
Hunter 1973 óta készít önálló lemezeket, részben a Dead-dalok saját maga által előadott változataiból és önálló szerzeményeiből, részben pedig olyanokat, amelyeken verseit adja elő. Neki ugyanis sikerült az, ami Jim Morrisonnak csak eltűnése után: elismerték, mint költőt, túl a dalszövegíráson, és azzal együtt is. Eddig három, nagy figyelmet kapott kötete jelent meg: a Night Cadre (1983), a Sentinel (1993) és legutóbb az Idiot’s Delight, miközben tiszteletet vívott ki magának Rainer Maria Rilke amerikai fordítójaként is.
A közelmúltban ellenőrizte és látta el előszóval a Grateful Dead összes szövegének kritikai kiadását (!), de már készen van első regényével, a Doppelgangerrel. A könyv azt a mítoszt járja körbe, mely szerint minden embernek él valahol a világban egy "ikertestvére", mindezt a kvantummechanika elméletébe ágyazva. De ez csak a kezdet Hunter számára: állítja, hogy legalább 10 további könyv van a fejében. És nincs ideje a tétovázásra: "64 éves vagyok, és látom, hogy milyen gyorsasággal romlik az ember memóriája a kognitív funkciókkal együtt. És ez nagy ösztönző arra, hogy maximálisan kihasználjam az időmet."
Az írás szenvedélye hat éves kora óta kísér(t)i Huntert, amióta csak felfedezte a maga körüli világot. Ugyanakkor szeretett bele a zenébe is, csellózni, hegedülni, gitározni tanult, de a trombita és a skót duda is izgatta. Korai élményei közé sorolja Bessie Smith-t és Woody Guthrie-t, miközben rákapott James Joyce írásainak ízére. Ez a nyitottság kétségkívül segített neki abban, hogy a 60-as évek közepén egymásra találjanak Garciával, a tudattágítás egyik San Franciscói gurujával, akit csak Captain Trips (Utazások Kapitánya) néven emlegettek, és hogy ő öntse szavakba a Grateful Dead tényleges időhatárokat lebontó zenéjét. Tökéletes elegyet alkottak a lebegő hangok az ő szavaival, amely ugyanúgy merített a spirituális mesterektől, mint az angolszász irodalom hagyományaiból és a gyermekkora balladáiból. Szövegeinek hatását csak erősítette Hunter enigmatikus, már-már "láthatatlan" figurája.



