Nem először és nyilván nem utoljára éljük át a rockban azt az esetet, hogy egy ígéretes banda (legalább) két részre szakad és szívrepesve várjuk: melyik fele viszi majd tovább az eredeti hangot.

Így volt ez hajdan a Genesis, a Deep Purple, később a Pink Floyd, és a Marillion esetében, majd különösen pikáns esetet jelentett az Audioslave létrejötte, hiszen a Soundgarden énekese vegyült a Rage Against The Machine hangszereseivel. Azt már tudtuk, hogy a 90-es évek második felének egyik legígéretesebb bandája, a Creed három tagja, Mark Tremonti (képünkön), Brian Marshall és Scott Phillips mire volt képes új énekessel, Myles Kennedy-vel Alter Bridge címszó alatt. Most viszont a másik Scott, a frontember-szerző Stapp is előjött a farbával.

A Creed, amelynek 1999-es Human Clay című albuma szerepelni fog a Kortalan-portalan rock című sorozatunkban, az amerikai közhiedelemben úgy élt, mint "keresztény rock-banda", részben a nevük ("hitvallás"), részben pedig a dalaik szövegében szereplő vallási és spirituális utalások miatt. Ezt annak idején maga Scott Stapp cáfolta. "Egy keresztény zenekarnak küldetése van, hogy lelki vezetője legyen másoknak. Nekünk nincsen küldetésünk" - mondta. Ehhez képest 2004-ben, amikor sokak bánatára a zenekar bejelentette megszűnését, a "válóok" éppen vallási téma volt: Tremontiéknak ugyanis nem tetszett, hogy Stapp szerepelt azon a lemezen, amelyre olyan dalokat vettek fel, amelyet Mel Gibson ultrakonzervatív felfogású, erőszakos jelenetei és antiszemita felhangjai miatt világszerte nagy vihart kavaró A Passió című filmje ihletett.

Az Alter Bridge  rendkívül dögös, néhol egészen metálos, másutt pedig "nagyonamerikairockos" első lemezével, a One Day Remains-szel már letette a névjegyét: az album Amerikában aranylemez lett és Mark végleg bekerült a nagy tengerentúli péklapátorok klubjába. Stappról kezdetben kevés jó hír érkezett, állítólag rendesen belemerült az alkoholba, és a rendőrséggel is összeütközött garázdaság miatt. Szerencsére a zenerovatba is feljegyezhetünk végre róla valamit és nem is akármit: ez a The Great Divide című, első szólóalbuma.

Ha a bevezetésben vázolt "várakozás" felől közelítjük meg Stapp "nagy vízválasztóját", akkor éppen ezt a cezúrát nem érezzük: nemcsak hangjával, hanem dalai stílusával is egyértelműen ő viszi tovább a Creed örökségét, amely ügyesen gyúrta össze a metál (Metallica), a grounge (Soundgarden) és az R.E.M.-féle "neo-beat" elemeit. Persze, ha már a hatásoknál tartunk, a nyitószám, a Reach Out szólóját akár Tony Iommi is nyomhatta volna a Black Sabbath fénykorában. "Hallgatni tanulok a lelkemben szóló hangra" - vallja Scott és reméli, hogy "a sebeket begyógyítja az idő". Ez a kitárulkozás adja meg a lemez dalainak alaphangját, az önmagával való szembenézésről szól a Fight Song éles-fémes agresszív gyónása és nyomasztó-tépelődő Hard Way is, amelyben arra tanít, hogy a hirtelen jött csillogásért fizetni kell, mert egyszer csak rájön az ember, hogy egyedül van, és csak "arctalan barátokhoz" beszélhet. Mintha a gitárt úgy morzsolgatnák, mint egy rózsafüzért a "kettős életről" szóló Justify-ban, és mantrázik a végén a basszusgitár is. A Let Me Go viszont kellően éteri, hiszen itt már a megbocsátás pillanatai következnek, bár a dob és az akusztikus gitár szépen kering az ének és a hallgató feje felett és nem rontja az összhatást egy kis keleti motívum sem. A keménységnek viszont búcsút mondhatunk a lemez hátralévő részében.

Azért a kétségek még nem távoznak Scott-ból: "Azt mondják, egyetlen ember sem sziget, de inkább ellentmondanék ennek" - az egyik legdallamosabb "segélykérő" dal a Surround Me. A címadó dal, amelyben újra a soft-rock dominál, slágerpotenciális szerelmi vallomás, amelyben köszönetet mond Istennek (is?) túléléséért. (Elég nagy bajban lehetett, ha ennyit hangsúlyozza... Azért soha rosszabbat a slágerlistákon). Ennek nem kevésbé kitárt karú ikerdala a Sublime. "Reménykedj, álmodj tovább és szárnyalni fogsz!" - teszi teljessé a térítést Stapp, szinte látjuk fekete öltönyben, a zakón a kis ezüstös kitűzővel, ahogyan honfitárs-kollégái nálunk is járnak-kelnek a nép között. De ő is látja, hogy még nem minden tökéletes, mert vannak "utcasarki prédikátorok", és kérdéses, hogy igaz-e az, amit a világ a szeretetről beszél? "A válaszok világosak, de nem e világról valók" - énekli a Brokenben, a lemez ünnepélyes, zongorával, vonósnégyessel és gospeles kórussal ékesített záródalában Scott, aki tudja, mit jelent rettegni, zavartnak és összetörtnek lenni. A próféta szóljon belőle, de bocsássák meg az ő vétkeit, miként ő is megbocsát az ellene vétkezőknek.

De a zenéjét még szeretjük. Modern megszólalás, befogadható zene, nem túlbeszélt dalok, alig 43 perc az egész. Mostanában mintha rövidülnének az albumok, mintha visszatérnének a korábbi LP-hosszúságokra. Lehet, hogy visszatér a bakelit, vagy pedig sokan rájönnek, hogy a kevesebb több, és nem kell 60-70 percet rápakolni egy CD-re csak azért, mert van rajta hely. A The Great Divide-nak tehát alapvetően örülünk, de nem lesz sem 2005, még kevésbé a rock "nagy vízválasztója". Ezt azért az amerikai slágerlistás helyezései is alátámasztják: a 19. helyen indított, majd jött a 31. pozíció és a mélyrepülést jelentő 51. lépcső.

Rhythm-and-Love 

Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.