
Mert ki merné állítani, hogy a 2001-ben megjelent John Mayall and Friends Along For The Ride-ja, amelyen szinte a teljes korai Fleetwood Mac, Peter Greennel az élen, Mick Taylor, Gary Moore, Jeff Healey, Dick Heckstall-Smith és Chris Rea játszanak, csupán holmi örömzene? Vagy Ray Charles utolsó lemeze, a Genius Loves Company (rajta B.B. King, Elton John, Diana Krall, Van Morrison) csak a halála után kötelező kegyelet miatt lett volna akkora siker? És itt van ismét két igazi blues-bölény munkája: Buddy Guy-é és a 80. születésnapját ünneplő B.B.Kingé. Mit tagadjuk, egyiküknek sem kell szégyenkeznie.
A "Haverfickó" (ez van, ezt jelenti a neve...) maga is tisztelgő hangulatban volt a Bring 'em Innel, mert visszaásott a 60-as évekig, és előbányászta az akkori, jól ismert, és már újkorukban is jó néhány adaptációt megért dalokat. És akkor már miért ne hívott volna meg akkortájt kezdő muzsikusokat, és, hogy az "időhíd" teljes legyen, maiakat?
Így aztán született egy olyan I Put A Spell On You, Carlos Santanával közösen, hogy a fal adja a másikat, bátran odatehetjük nemcsak Screamin' Jay Hawkins, hanem a Creedence, Van Morrison, Eric Burdon vagy a nemrégiben Budapesten hallott Rhythm Kings verziója mellé. Tracy Chapman is remekül helyt áll az Ain't No Sunshine-ban, nem is szólva John Mayerről, akivel csodálatosan dolgozták át Otis Redding egyik legszebb darabját, az I've Got Dreams To Remembert. Azon pedig igazán nem csodálkozhat senki, hogy a The Price You Gotta Pay-ben a mesterek iránt mindig nagy alázattal viseltető Keith Richards penget a jó öreg Buddy mellett. (Ő volt például 1987-ben a Chuck Berry-ről készült dokumentumfilm, a Hail!Hail!Rock and Roll zenei producere.) A Stones "főszakadtja" most is hozta formáját.
Míg Buddy Guy "nosztalgialemezén" csak néhány vendég szerepel, addig B.B. King 80 című, születésnapi lemezén minden számban lehetőséget kínál egy-egy pályatársnak és ezzel igazi bulihangulatot sikerült rögzíteni. Nemrégiben olvastam egy hazai "kritikát", amelyben a kolléga azon fanyalog, hogy a Blues Boy vénségére szinte csak fehéreket hívott meg a lemezre, köztük olyanokat, akiket csak nagy jóindulattal lehet kapcsolatba hozni a blues-zal. Szerencsére B.B., akinek mellesleg olyanok köszönhetik szinte közvetlenül pályafutásukat, mint Eric Clapton vagy Johnny Winter, mindig is sokkal nyitottabb volt, mint egyes, hivatalból savanyú ítészek, és már régen túl van olyan ostobaságokon, hogy ki fekete és ki fehér.
Nevezettek alighanem a Blues Brothers létjogosultságát is megkérdőjeleznék, de kit érdekel? Kinget és XVI. Lucille-t olyan gitárosok erősítik, mint maga Clapton - nem véletlen, hogy ő játszik a B.B. által legjobban kedvelt dalban, a The Thrill Is Gone-ban - Billy Gibbons, a ZZ Top-ból, Clem Clemson a Colosseumból, Mark Knopfler, és a fiatal nemzedék képviseletében itt is előfordul az egyre jobban beérő John Mayer.
Az énekesek közül a pálmát Roger Daltrey viszi el a Never Make Your Move Too Soon-nal - a Who egykori betörőképűje még mindig nem vesztett dögéből - de nehéz lenne szívbizsergés nélkül hallgatni Van Morrisont is, az Early In The Morningban. Akár tetszik, akár nem, a Belfasti Babaarcú nélkül nincsen blues...És ami a legszebb: ez a tiszta, őszinte zene és B.B. közelsége olyanokból is kihozott eddig ismeretlen, vagy régóta csak szunnyadó blues-tehetséget, mint Elton John (érdemes lenne elővenni legelső lemezeit...), az inkább latin oldaláról ismert Gloria Estefan, vagy Sheryl Crow, aki igazán szépen adja a Need Your Love So Badet, még ha nem is feledtetheti lelkünk mélyén Peter Greent. (De csak azért, hogy kötözködjünk egy kicsit és ne vádolhassanak minket rajongói elfogultsággal).
Summa-summárum: mindkét lemezből kiderül, hogy a két veterán remekül érezte magát a vendégkoszorú körében, és mi sem unatkoztunk. Váljék egészségükre, egészségünkre!



