
Mert az arab zene, a táncra ingerlő, kígyózó mozgás képzetét keltő hangsoraival, nyújtott, hangszereken is kántáló dallamaival, feles ritmusaival már régóta benne van a rockban, olyan időktől fogva, amikor még senki nem ismerte a "világzene" fogalmát. Manapság Natasha Atlast tekintik a legnagyobb, Egyiptomból elszármazott "world music"-csillagnak, de már a 60-as évek amerikai hippijei, brit undergroundjai keresték-kutatták e muzsika titkait és bele is illesztették saját hangzásukba. A pszichedelikus műfaj elképzelhetetlen a Jefferson Airplane White Rabbitja nélkül, amelynek élvezetéhez már csak egy vízipipa hiányzik. Igaz, a dal alig több mint két perces, míg a narghile legalább fél órás nyugodt időtöltést kíván. És máris itt vagyunk egy titoknál: ez a zene egészen másképpen válik az idő részévé, mint az európai eredetű muzsika. Nem véletlen, hogy éppen az az együttes, a Grateful Dead koncertezett 1978-ban a Gízai Piramisoknál, amely bebizonyította a rock-on keresztül az idő relativitását. "Az idő olyan, mint egy maroknyi homok. Minél görcsösebben szorongatod, annál gyorsabban kifolyik az ujjaid közül. De ha simogatod, emlékezetedben inkább selymes folyása marad meg, mintsem kődurvasága" - írta a gízai koncert után egy "Deadhead", azaz az együttes körüli több ezres "kommuna" tagja.
Bár nem volt hasonló élményben része a Pink Floyd közönségének, holott Roger Waters és társai ugyancsak szerették az extrém színhelyeket (lásd még Pompei, Versailles, Velencei Lagúnák), az együttes története mégis elválaszthatatlan Kheopsz, Kephrén és Mükerinosz gúláitól: az 1973-as The Dark Side Of The Moon című korszakalkotó lemez borítóján ugyanis egy prizma látható, amely a szivárvány színeire töri a fehér fényt, belül pedig az eredeti bakelites tasakban három piramis kékes fényű poszterét kapta a vásárló. Ugyanakkor a korai korszakban több olyan darabjuk is volt, amely az arab muzsika elemeiből táplálkozott: a Set The Controls To The Heart Of The Sun egyenesen egy sivatagi víziónak hat.
Kevésbé nyomasztó, ám legalább ennyire izgalmas és sejtelmes az az orgonaszóló, amit Doug Ingle, az Iron Butterfly billentyűse engedett meg magának 1968-ban az In-A-Gadda-Da-Vida című 17 perces, ugyancsak rock-történeti jelentőségű darabban: mintha sok-sok háremhölgy fátyoltáncai elevenednének meg szemünk előtt! Nem véletlen, hogy ezt a zenét, amely az első platinalemez volt az amerikai rock-albumok sorában, használta fel annak idején Rajnai András elektronikus tv-meséjében, amelyet az 1001 éjszakából készített "csak felnőtteknek". Ugyancsak érezhető némi közel-keleti hatás a magyar Piramis együttes híres instrumentális darabjában, amelynek címe Fénylő piramisok árnyékában volt.
A rock nagyjai közül a legközvetlenebb kapcsolatban a Led Zeppelin tagjai álltak az arab zenével. Jimmy Page már Yardbirds-gitáros korában megkomponálta a White Summer című darabját, amelyet később a Zeppel koncerteken rendszeresen előadott. Ebben hallható a legismertebb arab dallam, az O, Mustapha, elektromos gitárra átdolgozva. (Ezt nyekergeti Dél-Egyiptomban minden árus, akik a núbiai háromhúros, vonós, tökből készült gitárt akarják rásózni a turistákra, de amely ma is az arab folklór zene meghatározó hangszere a "töröksípok" és a kézi dobok mellett.) 1975-ben aztán Page álmot látott: egy Zeppelin repült a Piramisok felett. Ekkor utazott el Egyiptomba, amely már csak azért is vonzotta, mert a legenda szerint a Kairói Múzeumban diktálta le 1904-ben Page mesterének, a nagy mágus Aleister Crowley-nak Thot isten szelleme a Törvény Könyvét. Az akkori közel-keleti és közép-ázsiai út eredménye lett a Led egyik alapműve, a Kashmir, amelyet 1994-ben a No Quarter című Page-Plant lemezen visszavittek Egyiptomba: a dal az Egyptian Ensemble kíséretével felszínre hozta az addig csak a beavatottaknak világos misztikumát, megismertetve a nyugati világgal olyan ősi hangszereket, mint a dufot és bendírt (ütők), a nájt (bambusznádból készült furulya), vagy a gitár ősének tekinthető udot és a mandolinszerű bodhrant. Ezen kívül olyan új dalokat is felvettek a lemezre, mint a Yallah, vagy a Wonderful One, amelyek már a két kultúra összefonódását tükrözték. Az út helyességét bizonyította, hogy négy évvel később, a Walking Into Clarksdale című lemezük legnagyobb sikerét a szintén arab motívumos Most High aratta.
Óegyiptom befészkelte magát a legnagyobb jazz-muzsikusok lelkébe is. Miles Davis 1967-es lemezét a csodaszép Nefertiti fáraónőnek szentelte, majd a pályáján fordulópontot jelentő Bitches Brew első, közel fél órás darabja a Pharoah's Dance volt, megelevenítve az 5000 éves, ma is lenyűgöző és rejtélyes falfestményeket. Egykori zenésztársa, Wayne Shorter dél-egyiptomi motívumokat dolgozott fel a Weather Report 1974-es Mysterious Traveller című albumán (képünkön) Nubian Sundance címmel. Ugyanebben az évben Chick Corea Return To Foreverje a Where Have I Known You Before zárótételeként kínálta a Song For The Pharoah Kings-et, amely azóta is kötelező befejezése nemcsak Corea, hanem akkori gitárosa, Al Di Meola koncertjeinek. 1998-ban Barbara Thompson Shifting Sands-e ismét visszanyúlt az arab dallamkincshez egy különleges szaxofon-hegedű duettel - szinte érezzük a látszólag mozdulatlan, végtelen homok apró rezdülését, amely képes bármelyik pillanatban elnyelni minket.
Nemrégiben kísérleti zenészek lemezt adtak ki a homokdűnék hangjaiból. Alighanem felejthetetlen élményben részesülne az a muzsikus, aki megpróbálná megfejteni az egyiptomi sivatag, a Nílus vagy a felettük süvítő szél hangjait és lefordítani emberi-zenei nyelvre. És ha még hozzávesszük azt a semmihez sem hasonlítható borzongást, amelyet az egymástól 10-20 másodperc különbséggel megszólaló müezzinek kántálása vált ki, ha az embert alkonyatkor ősi egyiptomi templomok romjai között találja, már nem is kell olyan messzire mennie a kísérletezőknek.



