Rövid, fájdalmas hangú közlemény jelent meg Angliában 1980. december 4-én, éppen 25 éve: ebben a Led Zeppelin tudatta, hogy elhunyt barátjuk és társuk, John Bonham iránti tiszteletből, valamint az egymás közötti harmónia iránti tiszteletből úgy döntöttek, feloszlatják az együttest.

Ezzel zárult le minden idők legnagyobb rock-bandájának szédületes pályafutása. Huszonöt éve élünk Led Zeppelin nélkül, de mégis itt vannak azóta is velünk.

Jimmy Page, Robert Plant, John Paul Jones és John Bonham kivételes kvalitású muzsikusok voltak. Hogy önmagukban is nagy egyéniségek, azt Pagey, Percy és Jonesy azóta is számtalanszor bizonyította. Led Zeppelinné azonban csak négyen együtt, Bonzóval válhattak (no meg természetesen Peter Granttel, a szupermenedzserrel...). Nem azért, mintha nem lett volna a szakmában Bonhamhez hasonló képességű dobos. Hanem azért, mert éppen így négyen - a miszticizmusra, őrült dimenziókra fogékony Page és Plant, az alapos, nyugodt Jones és az őserejű Bonham - adták azt a megismételhetetlen elegyet, amellyel túlnőttek a rájuk erőltetett hard-rock skatulyán, és éppen ezért nem tudott a poros nyomukba se lépni senki, mert a követőkből és az epigonokból hiányzott az a nyitottság, az a folyamatos útkeresés, amely a Led Zeppelint  jellemezte.

Nem volt két egyforma lemezük, és mégis mindegyik végtelenül "Zep-es" volt az első, 1969 januárjában megjelent albumtól az 1979-es In Through The Outdoorig. Azzal is egyedülállóak voltak, hogy a stúdiófelvételeket csupán nyersanyagnak tekintették, a koncerteken totális szabadságot adtak fantáziájuknak, játékosságuknak, energiájuknak. Ellentétben a legtöbb zenekarral, nem készítettek a bulikra műsortervet, nem nézték soha az órát, mindig ahhoz alakították ki programukat, ahogyan  közönség vette zenéjüket. És többnyire vették - akad-e ma olyan banda a világon, amely öt-hat ráadást egy koncerten, és a közönség még utána is fél óráig tombol, várva az újabb csemegéket?

Éppen ezért a Led Zeppelin azon kevesek közé tartozott, amelyben nem voltak pótolható tagok, és azon még kevesebbek közé is, akik ezt, minden követelés ellenére, tiszteletben is tartották. Ahogyan a Beatles sem próbálta pótolni 1970 áprilisa után Paul McCartney-t, és örökre lemondtak minden közös fellépésről John Lennon halála után, náluk sem merült fel egy percig sem komolyan, hogy bárki is Bonzo helyére ülhetne a dobok mögé. Még fia, Jason, aki már három éves korában megismerkedett az ütőkkel, is csak rendkívüli esetben, 1988. májusában az Atlantic cég 40. évfordulóján léphetett fel velük. 1990-ben az együttes életben lévő tagjai 100 millió dolláros ajánlatot kaptak, hogy végigcsinálják a 10 évvel korábban elmaradt 12. amerikai turnét, de ez sem rendítette meg őket. Őket igazolta számos kudarcot vallott kísérlet: nem lehetett igazi The Doors Jim Morrison nélkül, csak halvány önmaga maradt a The Who Keith Moon halála után, és hiányzott az erő a Roger Waters nélküli Pink Floyd-ból is.

Közben a 80-as évek HR/HM divatja egymás után termelte ki azokat a bandákat, amelyek a Zep-örökséget próbálták kizsákmányolni különböző módon és szinvonalon a Whitesnake-től a Guns N' Roses-ig, a Great White-tól a Kingdom Come-on át a Black Crowes-ig - ez utóbbival később még Jimmy Page is koncertezett. Robert Plant később, amikor már nem félt a Zep-zene elemeit felhasználni új lemezeiben, némi keserűséggel mondta, hogy sok hard-rock énekes nemcsak a fürtjeit növesztette meg olyanra, mint ő, hanem még a lábát is úgy tette fel a kontroll-ládára...Végül a csattanós választ éppen Plant és Page adták meg az 1994-es unplugged, azaz "unledded" albummal, és megmutatták a világnak zenéjük rejtett kincseit.

Szerencsére a közönség még mindig kíváncsi az "igazi" Led Zeppelinre, és egyre újabb nemzedékek találnak rá.  2003-ban, nagy-nagy várakozás után jelent meg egy szenzációs, öt órás DVD legjobb koncertjeiknek részleteiből, kiadták a How The West Was Won című tripla CD-t az 1972-es, 8. amerikai turné felvételeivel, de ezek csak apró töredékek a Zep-életműből. Talán egy napon megszületik az a kiadó cég, amely - mint a The Doors esetében - azt a célt tűzi ki maga elé, hogy, letörve a máig virágzó Zep-kalózpiacot, végre legálisan hozzájusson a világ a banda szenzációs koncertjeihez: az 1970-es bath-i fesztiválon 200 ezer néző előtt tartott bulitól az 1975-ös Earl Court-beli öt estés sorozatig, a szintén 1970-es montreux-i fellépéstől az 1979-es knebworth-i gigantikus előadásig, hogy olyan különlegességről már ne is beszéljünk, mint az 1968. október 18-i, londoni Marquee klubbeli bemutatkozás. Ezekért ma is vagyonokat adnak a fekete piacon, bár egyre több megjelenik közülük Interneten is.

És közben ne feledkezzünk el arról, hogy Page, Plant és Jones él és dolgozik. Plant az idén rukkolt ki szólópályafutása egyik legjobb munkájával, a The Mighty Rearrangerrel, Page és Jones a tervek szerint jövőre jelentetik meg új lemezeiket.

Jövőre lesz 30 éve, hogy megjelent a Led Zeppelin Presence (Jelenlét) című albuma. Ez a jelenlét időszerűbb, mint valaha.

Rhythm-and-Love  

Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.