
Igaz, ehhez a klasszikus hard rock szerelmeseként nyitott szívvel kell közelednünk és félre kell tennünk minden fanyalgásunkat, Blackmore és Lord "hiányérzetünket". Nincs értelme az örökös összehasonlítgatásoknak a banda különböző korszakának hangszeres és énekes zsenijeivel, a Deep Purple in Rock, a Fireball, a Machine Head és a többi mestermunkával.
Maradjunk annyiban, hogy a jelenlegi ötös is a hard rock 24 karátos ötvözetét jelenti és azt is játssza. Steve Morse gitáros, aki már 1994 óta tagja a formációnak és Blackmore helyére lépve, a nyugalmat és a kiegyensúlyozottságot hozta a "Mély bíbor" soraiba. Játékáról pedig annyit, hogy az semmivel sem marad el Ritchie Blackmore-étól, sőt... Roger Glover basszusgitárja és Ian Paice dobjai ugyanolyan megbízhatóak, mint hajdanán. Ian Gillan pedig a rockénekesek külön kategóriáját jelenti, még ma is a világ egyik legjobbja. A legutóbbi erősítés (Jon Lord helyett) Don Airey a billentyűs hangszereknél is remek választás volt, de hát ezt a zenészek és banda fanatikusai is jól tudták már akkor amikor belépett.
A dalokról csak annyit, hogy már a kezdést hallva torkunkban dobog a szívünk, gerjednek a hangszerek és persze mi is Don hammondjától, a Pénz beszél (Money Talks) című szám alatt. A Girl Like That puhábban indul, de azután már jön egy jó kis dögös riff és a billentyűk játéka is egészen magával ragadó, Ian is kiengedi a hangját, a dallam is nagyon rendben - ez a 2005-ös Deep Purple.
A Wrong Man című dalban rátesznek még egy lapáttal, majd elérkezünk a címadó dalhoz, amelynek keleties hangzása különösen Steve Morse gitárjátékától emlékezetes. Gillan ismét elereszti a hangját a "mesélése" közben, a gitár és a billentyű párbajától pedig lehidal az ember.
Csak az 5. számot hallva pihenhetünk és lazíthatunk egy kicsit, a Clearly Quite Absurd a legszebb Deep Purple-balladákhoz méltó! Ha ez nem "rádióbarát", akkor mi?
Igaza van Gillannak, hogy nem dühöng már hosszú ideje azon, hogy a rádiók nem játszanak rockzenét csak popgagyit, kivételként az amerikai rockrádiókat említette, de azt is hozzátette, hogy azok is "letudják" a penzumot a Smoke On The Waterrel. A hazai állapotokat inkább hagyjuk, mert azok inkább "Pulsotil cseppeket" jelentenének, ha nem lenne e nélkül is magas a vérnyomásom. Inkább vissza zenéhez, mert jön a Don’t Let Go, amely ismét új oldalukat villantja meg a kicsit funkys hangzásával. A Back To Back tele van a Purple-től oly jól ismert és szeretett dinamikus váltásokkal. Don szintetizátora után és mellett Morse is elengedi a bolondot és sír a gitár a kezében, mint állat!
A Kiss Tomorrow Goodbye Ian Peace dobjaival indul és röpít bennünket a zene egyre magasabbra, már alig várja az ember, hogy élőben is hallhassa őket február 26-án a Budapest Sportarénában.
Az MTV, amely a lemez európai verziójának bónusza egy csipetnyi játékosságot visz a dalok közé. Jellemző, hogy - elmondásuk szerint - amikor beköltöztek a Michael Bradford producerük házában lévő stúdióba, az egyik helyiségben szinte állandóan be volt kapcsolva az MTV, persze hang nem volt rajta, de hát minek is...
Az utolsó előtti kompozíció, a Junkyard Blues, amely nem hagyományos blues, de érdekes és lehet szeretni különösen a gitár-zongora "társalgást". Egyébként Gillannak ez a kedvence a lemezről.
Zárásként pedig megkapjuk a Before Time Began című opust, Ian meghitt meséjével és Steve akkord-bontásaival. Ebben is szépségesek a gitárszólók és a billentyűs-futamok is.
Soha rosszabbat ne kelljen hallgatnunk, a Deep Purple fanatikusai pedig már úgy is számolják a napokat február 26-ig, amikor személyesen is találkozhatnak a kedvenceikkel.
Géczi László



