Hát ennek is vége. A négy londoni buli után háromszor lépett fel a Cream New York-ban, és ha csak nem történik újabb csoda, egyhamar aligha látjuk-halljuk élőben a rock-történet minden tekintetben "első" szupergroupját.

Egy valamit máris leszögezhetünk: Ginger Baker, Jack Bruce és Eric Clapton messze felülmúlta a várakozásokat, és ezt immár az elkészült CD és DVD dokumentálni is tudja. A londoni koncertek lelkes fogadtatása után az amerikai közönség és kritika is "vette" a triót, a kétségtelen nosztalgián túl is.

Leszámítva néhány örök fanyalgót, akik a Cream New York-i, a Madison Square Gardenben tartott koncertjeit "vén szivar-rock"-ként aposztrofálták, a helyi sajtó szeretettel számolt be az előadásokról. "A banda belemerült az ifjúság zenélőkútjába olyan feszes blues-rock-kal, amelybe beleremegett a zsúfolásig telt terem" - írta a The New York Post. "A Cream lendületes, erőteljes hangja egyáltalán nem öreg, annak ellenére, hogy már a legfiatalabb, Clapton is elmúlt 60 éves" - állapította meg a The Washington Post. Tom Guerra, a Modern Guitar Magazine kritikusa elismerte, hogy félt a három koros és nem teljesen egészséges muzsikus újraegyesülésétől, de "ezek a félelmek azonnal elültek, amint a Cream színpadra lépett".

A koncertek iránt olyan volt az érdeklődés mind Londonban, mind New York-ban, hogy az átlagosan 175 dolláros jegyek a végén már 4000 dollárt értek a feketepiacon. Dan Aquilante, a NYP-ból ezt azzal magyarázta, hogy a közönség "egy zenei csodának akart részese lenni, annak ellenére, hogy nem volt világos, mi motiválja a három muzsikust: pénz, presztizs, vagy valami más." Mindenesetre szakértők számításai szerint a hét koncert, és a hozzájuk kapcsolódó üzlet, a lemezektől az emlékpólókig és egyéb mütyűrökig legalább 100 millió dollár bevételt hoztak.

Volt a Cream-reunionnak még egy nagy, első pillantásra nem látható haszna: a trió fellépései kapcsán várhatóan ismét felfedezik az eredeti ma már klasszikus-számba menő lemezeket, beleértve a közvetlenül a feloszlásuk után kiadott koncertalbumokat, amelyeket 1966 és 1970 között jelentettek meg. Ezeken a korongokon egyetlen szem por sincsen (bakelitváltozatban is legfeljebb a könnyen letörölhető, valódi fajtából...), és ahogyan több nemzedéknyi zenész és zenerajongó nőtt fel rajtuk a korábbi évtizedekben, a mai, a hagyományos rock-hangszereket egyre inkább újra felfedező fiatal generáció is sokat tanulhat belőlük.

Nem is beszélve arról, hogy ráirányulhat a figyelem a Cream-korszak után méltatlanul háttérbe szorult Ginger Baker és Jack Bruce önálló életművére: ők nagyszerű lemezeket tettek le az asztalra, legalább olyan jókat a maguk módján, mint a sztárpikszisből soha ki nem eső Clapton, legfeljebb az volt a "pechjük", hogy nem jutottak mindig el a nagyközönséghez jazz-, afro- vagy kortárs kamarazenei törekvéseik. Érdemes lenne letenni a Fresh Cream, a Disraeli Gears, a Wheels of Fire mellé Baker Airforce-lemezeit, Felsome-Kutival készített albumait, a Baker-Gurvitz-Army felvételeit, Jack Bruce Things We Like-ját, Harmony Row-ját, Carla Bley és Michael Mantler modern operáit, amelyeknek állandó főszereplője volt, Cozy Powell Over The Topját, amelyen az ő basszusa dübörög, és ne feledkezzünk el az 1994-es BBM-lemezről, amelyen Clapton helyett Gary Moore pengetett - nem kevés tehetséggel...

Rhythm-and-Love 

Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.