
Főleg az I'm So Gladet, amelyen mindhárman mintha nem is figyeltek volna egymásra, annyira önállóan kavartak, és mégis összeállt az egész. De belém bújt az ördög rendesen a Sitting On The Top Of The World feszes blues-ától is. Az is nagyon tetszett, hogy a mélyfekete sűrű barázdák az első oldalon, amelyeknek közepén remekül mutatott a Polydor cég piros matricája, csupán két hosszú részre oszlottak, és a szünetkörben is a közönség zaját lehetett hallani.
Visszafelé ismerkedtem meg velük, a Goodbye után jött a Wheels of Fire - ennek dalairól már hiányoznának, ha eltűnnének a karcolások, kopások pattogásai - a Disraeli Gears, közben a Live Cream 1, végül a Fresh Cream. Barátaim között jelentős rangot vívtam ki gyűjteményemmel és miközben a többség Eric Claptonra figyelt, - bár dobos cimboránk felvette a "Malacbaker" (rosszabb pillanatokban "Békerdisznó") nevet - nekem Jack Bruce dobogtatta meg a szívemet és lettem (lelkes amatőr) basszeros.
Soha nem felejtem el 1986. március 22-ét, amikor Jack-kel a budapesti BNV-pavilonban adott koncertje után az öltözőjében beszélgettünk, (akkor egy másik szerény képességű péklapátor, Clem Clemson nyomta mellette), megittunk egy sört, és kezet fogtunk - ez a pillanat döntötte el bennem, hogy mostantól fogva a rock-történetnek szentelem életemet. Nyolc évvel később láthattam egy jazz-trióval a rettenetes Vörös Rémet, Peter Edward "Ginger" Bakert is (igaz, már hófehér fürtökkel) a Globe-ban, és nem is gondoltam arra, hogy egyszer még a Cream, amely a rock-blues zenészeinek, rajongóinak az alfa és az omega volt és maradt, az életben összeállhat. Annyira eltávolodtak egymástól, zeneileg, emberileg egyaránt, hogy talán jobb is így, érintetlen marad a legenda.
A nem várt esemény azonban mégis bekövetkezett. Túl a 60-on a három egykori őrült, ugyanott folytatta 2005. májusában, ahol 1968. novemberében utoljára színpadra léptek: a londoni Royal Albert Hallban. Csak a cigarettaszünet egy kicsit túl hosszúra sikerült. Most, hogy az óriási sikerű koncertek anyaga megjelent dupla CD-n - a folyamatosságot érzékeltetendő, egy 1967-es fotó pszichedelikus, virágba borulós plakát-verziója került a borítóra, (John van Hamersveldnek, a 60-es évek egyik leghíresebb pop-grafikusának munkája) ezzel hirdették magukat a bulikat is - nehéz erről a három, mindent túlélő zenészről és időtlenné vált zenéjük új megszólaltatásáról meghatottság, öröm és némi szomorúság nélkül írni.
Valahol az is csoda, hogy Baker, Bruce és Clapton megérte ezt a kort, és színpadra tud állni. Nem is éveik száma olyan súlyos, hiszen jó ideig sorolhatnánk kortársaikat, akik ma is vígan muzsikálnak, és azért őket sem az aggok menhelyéből hozták ki. De mit tagadjuk, mindhárman elég sokat tettek azért, hogy idő előtt itt hagyják ezt a földi létet. Még Eric kapott észbe leghamarabb, másfél évtizede "tiszta", és azóta ismét egyre jobban játszik. Jack 60. születésnapjára új májat kapott és Gingeren is erős nyomot hagyott a hosszú évek drogozása. A természetet pedig nem lehet becsapni. Mindezek fényében szabad csak a Live At Royal Albert Hall 2005-öt hallgatni, amelyen a 107 perces zeneanyag zömét a negyedik, utolsó bulin, május 6-án vették fel - tehát akkor, amikor már végleg "összerázódtak" a fiúk.
Mivel is kezdenék, mint az I'm So Gladdel, persze némiképp egyszerűsítve, majd folytatják a Spoonfullal - ahogyan ez a mély-gúnyos blues megszállt, ujjaim önkéntelenül elszabadultak a klaviatúráról és imitálni kezdték az annyira imádott basszusfutamot, pedig négyhúrosom már évek óta a gardróbban pihen - és az Outside Woman Blues-zal. Egy Skip James, egy Willie Dixon és egy Arthur Reynolds-dal - a Mesterek még mindig kötelességüknek érzik, hogy leróják tiszteletüket a még nagyobb Mesterek mögött. Ezután jönnek a saját, jól ismert darabok, amiken kár lenne az eredetit számon kérni: Baker erős rekedtséggel szavalja el Pressed Rat & Warthog boltjának történetét, hol van már Felix Pappalardi trombitája (és hol van Pappalardi - 22 éve halott, mint egy blues-hőst, lelőtte a féltékeny asszony...), majd közli gaz csábítóként, hogy a bolt ma is nyitva van, Cream-pólókat, posztereket és egyéb emléktárgyakat lehet benne venni az előcsarnokban.
Azért a Sleepy Time Time blues-a ül, az N.S.U.-ban Clapton rendesen elengedi magát, remek a Badge (in memoriam George Harrison, aki a társszerző volt, és játszott is az eredeti stúdiófelvételen Angelo Misterioso fedőnéven), nem különben a Politician. A Sweet Wine-nál viszont már erős a hiányérzet - Slowhandünk ismét pályázhat a "God" címre (gyorsan egy még üres falat!), de Jack tömzsi ujjai már nem vibrálnak olyan sebességgel, és Ginger is érezhetően takarékoskodik erejével, még nem látja elérkezettnek az időt, hogy beindítsa a "Baker-tájfunt", még akkor is, ha a legegyszerűbb leütésében is ott van egész emberfeletti egyénisége. Bruce-nak persze még van szuflája a Rollin' and Tumblin' herfli-szólójához, de kicsit ráncosnak tűnik a Stormy Monday, amit annak idején sosem vettek fel stúdiólemezre. Ugyanez a fásultság érezhető az egyik legszebb Bruce-Brown szerzemény, a Deserted Cities of The Heart előadásakor.
Már-már eluralkodó rosszkedvemet hirtelen eloszlatja a második lemez nyitódala, egy remek Born Under A Bad Sign. Kicsit félek a We're Going Wrong-tól, mert ezt tartottam a "lebegő" Cream legtökéletesebb felvételének. De rácáfolnak az aggodalmamra: Jack úgy énekel senkihez sem hasonló hangfekvésében, ugyancsak "szabadalmaztatható" skót akcentusával, hogy most is forró-jeges áramütés fut rajtam végig, Ginger is összekapja magát, és pompásan tereli mederbe ezt az aritmiás szívfájdalmat mélydobjai kőlavina-pergéseivel. Nincs baj a Crossroads-szal sem, míg a White Room - ez kivételesen a május 3-i, második koncertről való - azzal a meglepetéssel szolgál, hogy Jack és Eric egymásnak adják a versszakokat és a refrént. Ezt később a Sunshine of Your Love-val megismétlik. A két dalt mindketten évtizedek óta műsoron tartották saját bandáikkal is, most szép jelképként így borítottak fátylat egyszer s mindenkorra emberöltőnyi haragra és sértődöttségre.
A Toad-ra fellélegzem: Ginger Baker alaposan feléledt, mire nagy szólóját kellett elpüfölnie és nem kellett attól tartania, hogy valaki hozzávág valamit, mint egykor, hogy vegye már észre magát. Ha csak egy mp3-as 30 másodpercre odakapcsolna valaki a közepére, aki hallotta már valaha őt dobolni, rögtön ráismer. De hallgassuk végig, élvezzük az öreg mágus életmentő varázslatait!
És akkor még ott van finálénak - a bónusz Sleepy Time Time-ismétlés előtt - a Sunshine Of Your Love! Minden idők egyik legpompásabban eltalált riffje hasít bele itt az óbudai ködszitáló sötét délutánba. Rögtön felhívom Egerben élő egykori gitárosunkat, hogy kapcsolja be hangszerét és nyomjunk egyet rá telefonon át, mint a régi szép időkben - annak is már vagy 30 éve....
Vége. Hogy is írta Szabó Lőrinc? "...csend lett, nagy szünet./Ezután csak hallgatni lehetett".
Tartok tőle, hogy bebizonyítom a CD feltalálóinak a Cream 2005-tel: a kis ezüstkorongokat is rongyosra lehet hallgatni. De azért néhanapján előveszem az eredetieket is, foszladozó borítójukból. Mintegy színes hangzó hídként a múlt és a jelen között.



