Ahol Marilyn Monroe búgta-lihegte John F. Kennedy-nek: "Happy Birthday Mr. President". Ahol Muhammad Ali vissszatért a ringbe béketüntetéséért járó eltiltása után, hogy újra a Legnagyobb legyen.

Ahol Ravi Shankar és George Harrison arra kért mindenkit, hogy segítsenek megmenteni néhány életet Bangla Desh-ben. Ahol a Led Zeppelin megnyugtatott minket, hogy a Dal ugyanaz marad. Ahol demokrata és republikánus elnökjelölő konvenciókra gyűltek haza a jó amerikai hazafiak. Ahol otthonra leltek a Knicks kosarasai és a Rangers hokisai. A New York-i Madison Square Gardenről beszélünk. Ebben a szentélyben lép fel keleti parti idő szerint hétfőn este a Cream.

Az ősrock-blues oly sokáig egymásra duzzogó három "színe-java" annyira belejött a közös muzsikálásba, hogy a hatalmas sikerű londoni bulik után vállaltak még néhány amerikai fellépést is - 37 évvel utolsó tengerentúli koncertjeik után - ha nem számítjuk azt az 1993-as  Los Angeles-i fellépést, amikor a Rock and Roll Hall of Fame-gála kedvéért összejöttek. (emlékezet-felfrissítés gyanánt ajánljuk az 1968-as Wheels of Fire album második lemezét, amelynek felvétele a Fillmore West-ben készült...). Így október 24-26 között három estén New York közönségét bűvölhetik el.

Pedig nem kis félsz volt a sokat látott muzsikusokban még a londoni bulik előtt (képeinken). Eric Clapton el is mondja a napokban megjelent DVD-n, hogy mivel csak ők hárman léptek fel, mindenféle háttérmuzsikusok, gitárosok, billlentyűsök nélkül, úgy érezte, hogy "meztelenül" lépnek a színpadra. "Nagy kő esett le a szívünkről, hogy sikerült" - mondta Clapton. A DVD rendezője, Martin Atkins is elismerte, hogy az egész Cream-reunion kezdetben tojástánchoz hasonlított, de aztán mégis minden ment, mint a karikacsapás. "Valami egészen különleges telepátia működött közöttük, amikor játszottak, ahogyan összenevettek, máskor pedig sasszemmel méregették egymást" - idézte fel Atkins a felvételeket.

A dupla DVD különben nem csupán a londoni fellépéseket örökíti meg, hanem mintegy 16 percnyi interjúanyagot is láthatunk Claptontól, Jack Bruce-tól és Ginger Bakertől, akik vallanak a régi időkről, egy-egy különleges, élőben ritkán megszólaltatott darabról, mint az I Feel Free vagy a Pressed Rat and Warthogról, Baker szerzeményéről, amelyet egy 60-as évekbeli, nagy tehetségű, ám 24 évesen meghalt költő, Mike Taylor versére írt. Az összesen 130 perces DVD-t potom 30 dollárért vesztegetik.

A www.cream2005.com  honlapon, amelyről már Cream-csengő-hangot is le lehet tölteni, láthatók részletek is az interjúkból és teljes egészében végignézhetjük a White Room előadását. A refrént húszéves, angyalarcú lányok éneklik - ne szégyelljük, ha a torkunkat fojtogatja valami...

Az amerikai koncertek az utolsó pillanatig függőben voltak, mivel az amerikai bevándorlási hivatal sokáig vonakodott beutazási vízumot adni a jelenleg dél-afrikai illetőségű Ginger Bakernek. A dobosnak ugyanis, aki az 1990-es években az Egyesült Államokban, Colorado államban élt, akkortájt voltak összetűzései a hatóságokkal, egyrészt drog, másrészt pedig adóügyek miatt. Ezért is utasították el annak idején amerikai állampolgársági kérelmét és most is kellett néhány kellemetlennek mondható kérdésre válaszolnia, mielőtt megkapta a beutazási engedélyt. A promoter, Ron Delsener, csak akkor nyugodott meg, amikor kapott egy faxot egy útlevélről, rajta Ginger vigyorgó képével!

És mi lesz New York-ban? Delsener válasza egyszerű: "Három fickó jó zenét játszik, a közönség pedig megőrül."

Közben John Van Hamersveld, a Cream-koncertek plakátjainak tervezője sem vár ölbe tett kézzel: már két hete dedikáló turnéra indult az Egyesült Államok nagyvárosainak lemezáruházaiba, hétfőn "véletlenül" éppen New York-ban, a Tower Records-nál várja a rajongókat...

         R&L

Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.