
A klasszikus rock hívei már attól sem voltak elájulva, amit szólópályafutása során letett az asztalra, de amibe néhány éve belekezdett arra nehéz szavakat találni. Még az első Songbookjánál csak mosolyogtunk, arra gondolva, hogy úgy látszik az épp ügyeletes asszonyka kevesli otthon a kosztpénzt, ezért "vetemedett" ilyesmire a derék, ráspolyos-hangú.
A másodiknál már ő is cikinek érezte a helyzetet és a Billboardnak azt mondta "ez lesz az utolsó". A 3. már egyértelműen a menedzsment nyomására és a könnyű pénzkereset reményében fogant és most október 18-án már tolonghatnak az új Thanks for the Memory... című daloskönyvért az ilyen zenére szomjazók.
Stewartnak talán öregségére meg kellene fontolnia, hogy bevonuljon valamelyik Las Vegas-i casinó bárjába és ott énekelgetnie Songbookjainak a dalait élőben a milliomos mamikák nagy-nagy örömére. Tom Jones-nak ez már egyszer bejött!
A miheztartás végett azért ejtenék néhány szót a mostani négyes kötetről is, hátha valamelyik mazochista rockert érdekli. Az új módinak megfelelően és, hogy biztosabban nyíljanak a bugyellárisok, természetesen lesznek rajta duettek: Elton Johnnnal (Makin’ Whoopee), Chaka Khannal (You Send Me) és Diana Ross-szal (I’ve Got a Crush on You).
A hangszeresek sem nyeretlen kétévesek a szakmában, hallhatunk olyan trombitásokat, mint Rooy Hargrove (My One és Only Love), Chris Botti (I Wish You Love), George Benson gitárost (Let’s Fall in Love) és Dave Koz szaxofonost (Nevertheless (I’m in Love With You).
A választott dalokról még annyit, hogy ezúttal Rod elénekli Irving Berlin szerzeményei közül az I’ve Got My Love To Keep Me Warm és a Blue Skies című opusokat, valamint Rodgers & heart My Funny Valentine-ját is.
Akiknek még ez sem elég, azok november 15-én egy box-ban mind a négy korongot megvehetik. A Nielsen SoundScan cég adatai szerint csak Amerikában 6,9 millió darabot adtak el az első három Songbook-ból.
Akik látták a nyáron Stewart budapesti koncertjét közülük bizony sokan felemás érzésekkel távoz(hat)tak a buliról - én egyértelmű érzéssel és korábban, már a második rész elején. Az első részben Rod minden popslágerét elénekelte, de rock, urambocsá blues még jelzésértékűen sem szerepelt a programban, pedig a kísérőzenészein és háttérénekesein nem múlott volna. A szünet után pedig az émelyítő hollywoodi nyálas slágerek jöttek, amelyek menekülésre késztettek, így én már csak távolodóban a Kisstadiontól morfondíroztam Rod Stewart szégyenletes pályamódosításán.
Géczi László



