Két évvel ezelőtt Brüsszelben egy pizzeria teraszán ebédeltünk Párommal, amikor egy kisebb menetre lettünk figyelmesek. A sor végén egy háromajtós hústorony cammogott, előtte különböző korú nők, két kiskorú egyén, legelöl pedig egy kicsi, ráncos, enyhén slampos figura haladt.

"Nézd csak, ott az a ronda angol nő teljesen úgy néz ki, mint Mick Jagger!" - kiáltott fel Asszonyom. Odanéztem, majd megráztam a fejem, mint Jake Blues, amikor megvilágosodása volt, és így feleltem: "Olyannyira, hogy ő az...". Így közelről látva Jaggert (utána bekukucskáltunk a szomszédba, már amennyit a termetes fabulontól látni lehetett) az ember alig hiszi el, hogy egyike azoknak a rock-sztároknak, akiknek évtizedek óta a lábai előtt hever a világ, és most, hogy megjelent a Rolling Stones A Bigger Bang című albuma, úgy tűnik, ez még így marad egy ideig.

Ma már aligha vetik szemére a Nagy Vörösajkúnak azt a meggondolatlan kijelentését, mely szerint főbe lövi magát, ha 40 évesen is a Satisfactiont kell énekelnie. A lényeg, hogy a Guruló Kövek (vagy, ha a "rolling stone" valódi szlengértelmét fordítjuk: földönfutók, kapcarongyok, kivert kutyák...), Sir Mick, Keith Richards főszakadt, akit annó rémülettel töltött el, hogy egyszer még akár tiszteletre méltó polgár is lehet belőle, Charlie Watts, akinek II. Ramszesz múmiája "helló, testvér!"-rel köszönne, és a hozzájuk képest "hátulgombolós" Ronnie Wood alighanem Szent Mihály lovát is majd a színpadra kérik és búcsúzóul eljátsszák a You Gotta Move-ot.

Ha kutató orvos lennék, disszertációmat a rock éltető és konzerváló hatásáról írnám, a Stones példájára alapozva és előadásomat a 2005-ös album zenéjével fűszerezném. Mert annyira friss, annyira időtlen, amennyire csak ők tudnak lenni. Mert újra és újra visszatérnek saját gyökereikhez, az egyszerű, nyers, érdes, "büdös lábú rock and roll-hoz", amiben nincsen párjuk. Az első, 1966 és 74 közötti nagy korszak után történhetett bármi, lehettek bármilyen kísérleteik és (tév) útjaik, mindig akkor vágták ki a huszonegyet, amikor ezt a legjobb önmagukat hozták vissza. Így történt 1981-ben a Tattoo You-val, a következő évtizedben a Voodoo Lounge-dzsal, a XXI. század közepén pedig az A Bigger Banggal, amely valóban nagyot robban Jagger örökre rozsdamentesített, éppen csak karcos hangjával, és azzal a nemes koszréteggel borított gitárhanggal, amit Keith és Ronnie álmukban is tudnak már rég.

Bár a legnagyobb előzetes visszhangja a Sweet Neocon című dalnak volt feltűnő antibushizmusa miatt, azért más is akad jócskán a 64 perces, 16, többnyire klasszikus, 3-4 perc időtartamú dalt tartalmazó, minden idők egyik leghosszabb Stones-albumán. Például mindjárt az első két szám, a puritánul dögös Rough Justice, majd a Let Me Down Slow, amely a maga szelíden incselkedő dallamával elfért volna egy 40 évvel ezelőtti albumon, mondjuk az Out of Time körzetében. Kíváncsi lennék arra is, hogy ha a Biggest Mistake-et elrejtenénk szintén egy korai lemezen, nem gyanakodnának-e arra még a legvadabb rajongók is, hogy egy méltatlanul elásott felvétel került végre elő a feledés homályából...

Hogy a vén iszapszemű hürübürükből nem fogyott ki a romantika, megtudhatjuk a Streets of Love-ból, hogy aztán kapjunk egy iszonyatos lengő balcsapottat a Back On My Hand keserves-agresszív blues-ától, slide-gitárral, herflivel, ahogy ezt jobb körökben szokás - nem hömpölygött hiába a Mississippi...Keith maga recsegi el a szomorkásan lírai This Place is Empty-t, az Oh, No, Not You Againnál aztán jöhet a "kidobós figura", azzal a ritmussal, amit állítólag Charlie Watts világéletében utált, ahhoz képes elég korrektül hozza lassan fél évszázada... A Dangerous Beauty-t is ajánlhatjuk bátran tiniknek és élemedetteknek - ez utóbbiaknak csúz ellen is megteszi. E bemelegítés után lehet bújni, tapadni, ringani, fülledterotikázni a Laugh, I Nearly Died-re, ha még bírjuk a gyűrődést. (Miért ne bírnánk, ha ők bírják....).

A Sweet Neocon inkább szövegében figyelemre méltó, kicsit reggae-s-punkos hangulata a The Clasht idézi, hogy stílszerűek legyünk, önmagában nem nagy durranás. A Look What The Cat Dragged viszont ismét elemi rock - nem elemista szinten, miként a Driving Too Fast is, amelyet tekinthetünk a soha nem halványuló fényű Jumpin’ Jack Flash unokájának. A befejezésben is Keith dalol, így közben Mick ismét előkaphatja pofagyaluját - laza levezetés az Infamy. Valóban szégyenletes aljasság, ahogyan Stones-ék, amúgy "parasztosan" odavágják a zenei világ túlcsicsázott, ám sokszor műízű asztalára ezt a kis zamatos "hazait".

Most már csak azt kellene valahogy elérni, hogy több mint egy évtized után ismét Budapesten koncerten lehessen üdvözölni a Köv(ület)eket. A rajongókon biztosan nem fog múlni....

Rhythm-and-Love

Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.