
Amikor 1994 májusában először nálunk járt, egy bokaszalag-szakadás miatti fekvőgipszet szedtem le magamról, hogy elaraszoljak a Pecsa szabadtérre. 1997-ben aztán az Erkel Színházban, 2001-ben pedig a Körcsarnokban nyűgözött le a "Bibliás Punk". Faltam az angol nyelvtudást kőkeményen próbára tevő regényét, imádom komor, szimbólumokkal és apró fénysugarakkal teli költészetét is. Lehet, hogy volt az idei Sziget rock-programjában nála "futóbb" sztár, de nagyobb "tartós érték" aligha. A várt varázslat azonban most elmaradt - de nem rajta múlt.
Hovatovább büntetésnek számít a Szigeten esti főműsornak lenni a Nagyszínpadon. Az előadó és a közönség ugyanis belekényszerül egy elviselhetetlen harapófogóba, amelyet egyrészt a megállás nélkül dübögő gépzenék, másrészt pedig a füstölgő, feketévé égett olajszagot ontó lacikonyhák (amelyek bűzükkel megcsúfolják a valódi Lacikonyhát) fonnak köré. Ma már aligha lehetne itt olyan intim hangulatú koncertet tartani, mint például 1995-ben - igaz, akkor még Diáksziget volt, valamint "egy hét együttlét" és nem globálkonzumizmus - amikor John Cale egy szál zongorával énekelt, miközben maximum édeskés fűszag terjengett a levegőben... Ehhez már csak "légy volt a habos tortán", hogy - miként egy fiatalember mellettünk megfogalmazta - "sikerült olcsón megúszni a hangosítást". A jobb sorsra érdemes néző választhatott, hogy az ÁNTSZ után kiáltó, rákkeltő füsttől fordul fel a gyomra, vagy pedig azoktól az ütésektől, amelyeket másodpercenként kap emésztőszervei tájékára a gyalázatosan beállított (?) dobtól, basszustól, mindentől. (Balszerencsém, hogy bár nem rendelkezem abszolút hallással, több ezer koncerttől, még több ezer decibeltől edződött fülem azonnal éles fájdalommal reagált erre...)
Pedig Nickünk, mint mindig, most is özönvíz előtti fekete öltönyében, cérnavékonyan, ám fáradhatatlan energiával becsületesen strapálta magát, zenészei és négy vokalistája nem különben, elhangzottak a nagy Cave-klasszikusok is, de mindhiába. A Tupelo irtóztató mennydörgéséből egy rozsdás exkavátor recsegése lett, a The Wheeping Song igéző hegedűfutamaiból egy tiszta hang nem jutott el hozzánk, míg a villamosszékre ítélt ember "helyszíni tudósítása" haláláról, a The Mercy Seat, amely egyre fokozódó sebességével és feszültségével a Cave-koncertek egyik csúcspontja szokott lenni, most csak egy kakofónikus hangkása maradt.
Arról nem is szólva, hogy Nick nem az a fajta rock-sztár, aki, ha túl messze van a nézőnek, óriás kivetítőn lehet bámulni - éppen egyik fő előadói ereje, személyes, csupa ideg vibrálása, mozdulatainak és énekének együttes delejes hatása veszett el. Az a néhány száz ember, aki a színpad közelébe jutott - már ha kaptak levegőt - talán érezhetett valamit ebből a vonzerőből (aki ismeri a legutóbbi NC-ópuszt, az Abattoir Blues/The Lyre of Orpheust, tudja, hogy 50 felé közeledve nemhogy fáradna, hanem egyre jobb...), a többinek legfeljebb annyi érintkezése lehetett vele, mint egy drága vacsorázóhely vendégének, aki a pohár és evőeszköz-csörgés közben csak sejti, hogy valahol az egyik sarokban egy nagyszerű muzsikus játszik. Ki tudja persze, hányan voltak kíváncsiak a posztpunk eme emblematikus figurájára úgy, mint mi, és hányan tévedtek csak arrafelé, hogy változatosabbá tegyék napi zajártalom-adagukat.
Kár volt ezért az estéért, bár Nick udvariasan megköszönte a publikum helytállását. Talán lesz még alkalma művészetéhez méltó körülmények között fellépni Magyarországon. Addig pedig hallgassuk a lemezeit.



