
Az 1967-es Monterey-i fesztiválon feltűnt, és alig három évvel később magányába és kábítószer-függőségébe belepusztuló Joplin, aki a legmélyebb fekete blues-ből táplálkozott és előfutára volt olyan lázadó lányoknak, mint Patti Smith vagy P. J. Harvey azóta is sokat foglalkoztatja a világot senkihez sem hasonlítható, őrült szenvedélyeket felszabadító énekével és tragikus sorsával egyaránt.
Egyike volt annak a három, végtelenül őszinte rock-csillagnak, akik 1970 őszén alig egy hónap alatt távoztak az élők sorából: először Alan Wilson, a Canned Heat gitáros-szájharmonikása, aztán Jimi Hendrix és végül Janis.
1979-ben már készült egy film Bette Midler főszereplésével, The Rose címmel, amely Joplin életéből merített, de azóta senki sem mert hozzányúlni.
Most Olaszországban Massimo Cotto zenetudós-rádiós újságíró monodrámát írt Janis utolsó éjszakájáról. A Cry Baby című darab, amelynek szereplője Chiara Buratti, a szerző szerint nem szigorúan vett életrajz, bár felhasználja a kikerülhetetlen elemeket: a Los Angeles-i motelt, ahol a halálos heroinadagot beadta magának, az utolsó stúdiófelvételt, amelynek a címe mintegy előre vetítette halálát: Buried Alive In The Blues (Élve eltemetve a blues-ba).
„Joplin nagy volt túl a zenén is, szinte rituálisan, mintegy pogány szertartás keretében énekelte ki magából a fájdalmat” – mondta a szerző a milánói Corriere della Serának. A monológban felidézik gyermekkorának egyik meghatározó eseményét, amikor alvajáróként éjszaka elindult az úton Port Arthur-i házukból, és anyja alig talált rá. Később ez az elvágyódás, az elszakadás mindentől és mindenkitől élete végéig kísértette.
Közben két amerikai film is készül Janisről: az egyikben, a Piece of My Heartban Renée Zellweger alakítja az énekesnőt (csak nehogy úgy járjon, mint Val Kilmer Jim Morrisonnal…), a másikban, a Janis Evangéliumában, amelyet Penelope Spheeris rendez, Pink próbál belebújni Joplin bőrébe.



