
Új, szeptemberre várható albumukon a Neo-Con című dal George W. Bush háborús politikáját kérdőjelezi meg, de a szöveget aligha teszi ki az ablakba Condoleezza Rice, a csinos afro-amerikai külügyminiszter, korábban nemzetbiztonsági tanácsadó sem.
Elképzelhető, hogy a dal viszonylag ritkán kerül majd adásba az amerikai rádiókban, az európaiak viszont annál inkább fogják "zabálni".
A Stones-nak eddig elsősorban erkölcsi okokból kellett szembenéznie a cenzúrával. A 60-as években túlzott szexuális utalásai miatt hallgattatták el a Let's Spend The Night Together című, azóta már klasszikus nótájukat, azt megelőzően csak azért csúszott át a cenzúrán a Lady Jane, mert annak értelmezéséhez némi olvasottság (D.H. Lawrence) kellett volna. A Cocksucker Blues azonban már olyan egyértelmű volt, hogy sem dal, sem koncertfilm nem jöhetett ki sokáig ezen a címen. (Hol voltak akkor még a punkok és a rapperek...)
Természetesen rossz néven vették - más okokból - a Sympathy For The Devilt is, igaz, Mick Jagger sem ment a szomszédba azért, hogy tetszelegjen "Sátán őfelsége helytartójának" szerepében. Az 1968-as Beggar's Banquet eredeti borítója - egy összefirkált WC - csak 20 évvel később kerülhetett a boltokba az első, ma már kincset érő széria gyors bevonása után, és éppen csak átvitte a lécet az 1971-es Sticky Fingers tasakja, a lehúzható villámzáras nadrág, amelyet nem kisebb művész tervezett, mint Andy Warhol. (A legtöbb országban csak a fotókópiás változatot lehetett kapni, nehogy a rajongók nekiálljanak a zippzárral szórakozni...
1983-ban aztán ismét szilenciumra ítélték a Köveket: ezúttal az Undercover című daluk klipje került indexre a Music Televisionban, arra hivatkozva, hogy képei "túlságosan erőszakosak, elborzasztóak". Csupán az a kínos ebben a megközelítésben, hogy a klip rendezője, a mozifilmesként is elismert Julien Temple (Abszolút kezdők, Vigo) tv-híradókból vágta össze az anyagot...
R&L



