
Mert sokkal többről van szó, mint szimpla zenetörténetről. Eddig is tudtuk Martin Scorseséről, hogy rajong az igazi, szívből jövő zenéért (Michael Wadleigh asszisztense volt a Woodstock-filmben, elkészítette Az utolsó valcert a The Band búcsúkoncertjéről, amelynek egyik vendége Muddy Waters volt, jelenleg pedig egy Bob Dylan-filmen dolgozik), és a rendező, aki eredetileg papi pályára készült, most igazi kultúrmissziót teljesített a hétszer másfél órás sorozat szerkesztésével és az első epizód megalkotásával.
A blues gyökereitől a hagyományok mai továbbéléséig, az ősöktől a mestereken át a legújabb tanítványokig, a blues közösségformáló erejéig, a feketék és fehérek közti megértésben való szerepéig, az afro-amerikaiak polgárjogi harcától az ellenkulturális forradalomig mindent felölelnek ezek a mozaikok, amelyekben az élő beszélgetések, a visszaemlékezések és a dokumentum-bejátszások keverednek mai koncertfelvételekkel, néha játékfilmes elemekkel is. És persze végig szól az isteni Blues-zene. Egyszer egy tanult zenész-ismerősöm tett egy olyan merész kijelentést, mely szerint "bluest bárki tud játszani". Alighanem neki is végig kellene néznie ezt a sorozatot, hogy abból az érzésből, a valójában lefordíthatatlan jelentésű "feeling"-ből magára szedjen valamit.
A sorozatot maga Scorsese indította Mintha hazatérnék (Feel Like Going Home) címmel. Miután felidézi a legnagyobb mestereket, Leadbellyt, Robert Johnsont, Muddy Waterst (ő valamennyi részben megjelenik), John Lee Hookert, Willie Dixont, és a "blues Bartókját", Alan Lomaxet, aki gyűjteni kezdte a Mississippi deltavidékről érkezett előadók dalait, stábjával elkíséri Corey Harris fiatal blues-gitárost az Ősök Földjére, Maliba, hogy a gyökerek gyökereivel szembesüljön.
Clint Eastwood, aki 1992-ben Bird című filmjében a bebop-zseni Charlie Parker emléke előtt tisztelgett, Piano blues-ában Ray Charles-ot választotta úti kalauznak egészen New Orleans-ig. Marc Levin a Keresztapák és fiúk (Godfathers and Sons) című részben a chicagói Chess-család úttörő lemezkiadó tevékenysége kapcsán eljut a "nagyvárosi blues" kezdeteitől napjaink rap-csillagaiig. Az egyik legszebb a modern zenét életelemének tartó Wim Wenders epizódja, akinek az adta az alapötletet, hogy 1977-ben elindult távoli csillagok felé a Voyager űrszonda, amely a kozmosznak szánt földi üzenetek között Blind Willie Johnson blues-énekes felvételeit is magával vitte. Az Egy ember lelke (The Soul of a Man) című filmben, amelyben valódi archív felvételek és "áldokumentum"-részletek szinte észrevétlenül keverednek, fő hangsúlyt kap két óriási hatású, mégis alig ismert blues-nagyság: Skip James, aki 1931-es felvételei után eltűnt, majd 30 évvel később bukkantak rá újra és vitték el az 1964-es newporti fesztiválra, valamint J.B. Lenoir, aki a 60-as években a legharcosabb blues-énekesnek számított, dalaiban egyaránt megszólalnak a polgárjogi mozgalom követelése és a vietnami háború traumája.
Mike Figgis a Vörös, Fehér és Kékje (White, Red and Blue) a kölcsönös hálaadások filmje: a brit fehér blues legjobbjai, Van Morrison, John Mayall, Eric Clapton, Chris Farlowe, Eric Burdon, Peter Green, köszönetet mondanak a fekete blues-zenészeknek, akik nagy-britanniai fellépéseikkel annak idején megismertették velük és átadták a "feelinget", míg a feketék, mindenekelőtt B.B. King azért hálálkodik, hogy az Államokba átránduló fiatal brit muzsikusok felnyitották az amerikai fehér közönség fülét az ő zenéjükre. "Három akkord, amit összekapcsolhatunk Nappal, Holddal, Férfival, Nővel, Istennel" - mondja a filmben Eric Burdon.
Ugyancsak B.B. King az egyik főszereplője Richard Pearce Út Memphisbe (Road To Memphis) című alkotásának. A blues élő klasszikusa a maga életvidám modorában nosztalgiázik abban a rádióstúdióban, ahol annak idején műsorvezető volt és a 2002-es memphisi blues-találkozó kapcsán felelevenítik a legendás blues-út, az azóta lerombolt Beale street történetét, ahová, Rufus Thomas szerint, "ha fehér ember betette a lábát, többé nem akart fehér ember lenni". A filmesek felkeresték az 50-es évek nagy memphisi blues-sztárját, Roscoe Gordont - az utolsó pillanatban, mert nem sokkal a forgatás után meghalt - és előkerült Sam Phillips is, aki Elvis Presley első lemezének, a That's Alright Mamának felvételével írt történelmet. A film szereplői éppen a blues teremtette szeretetnek és harmóniának tulajdonították, hogy bár éppen ebben a városban ölték meg 1968. április 4-én Martin Luther Kinget, a polgárjogi mozgalom vezetőjét, ellentétben számos amerikai nagyvárossal, Memphisben nem voltak utána faji zavargások.
A befejező rész valóságos álom: Charles Burnett Az ördög tüze (Az eredeti cím, Warming by Devil's Fire jelentése: Az ördög tüzénél melegedve) egy olyan fekete kamaszfiú "beavatása" az "erkölcstelen és ördöggel cimboráló blues" világába, akit szülei elvittek a Delta-vidékről, hogy megóvják ettől a rontástól, és most is csak azért tér vissza, hogy lelkész nagybátyja megkeresztelje. Egy másik nagybátyja azonban e szertartás előtt egy másik világgal ismerteti meg, olyan "rosszéletűekével", mint Ma Rainey, Bessie Smith, a két Sonny Boy Williamson és elviszi ahhoz a "keresztúthoz" (Crossroads), ahol a legenda szerint Robert Johnson eladta lelkét az ördögnek és attól kezdve egészen másképpen játszott. "Az ördöggel játszottak, de valójában a megváltást keresték" - mondja a nagybácsi "Juniornak". A végső szót a szintén gyakran feltűnő nagybőgős-énekes-dalszerző óriás, Willie Dixon mondja ki: "A blues az igazság. Ha nem igaz, akkor nem blues".
Lassan 40 éve már, hogy megkaptam a Cream, a Led Zeppelin, később a Canned Heat, a Savoy Brown, majd John Mayall lemezeit, és bizony majdnem szó szerint lyukasra hallgattam őket. (De még mindig megvannak, lejátszhatók, blues nem is jó máson, csak vinilen) Felnőtt korom hajnalán aztán utamba sodort a sors néhány igazi blues-őrültet, köztük Nemes Nagy Pétert, avagy közismertebb nevén Dicket, a sorozat magyar változatának szakértőjét, és a műfajt nem kisebb tisztelettel művelő és gyűjtő Vas Zoltánt, akik megmutatták nekem a fekete Mestereket. Később szállingózni kezdtek kis hazánk felé a fehér blues legjobbjai, néha még ma sem hiszem el, hogy szemtől szembe ülhettem és beszélgethettem Jack Bruce-szal, Mayallal, Farlowe-val, Burdonnel. Azt pedig még kevésbé, hogy 1997-ben megszoríthattam a budapesti Kongresszusi Központban fellépő B.B. King gyapotszedő kezét és valahol egy fekete gitárpengetőt is őrzök tőle. Attól tartok, hogy Scorseséék sorozata után tovább kell bővítenem ismereteimet és lemeztáramat, talán egyszer blues-lelkű Párommal elzarándokolunk a Delta-vidékre, Chicagóba, a 61-es útra. És üzenem egyúttal minden szomorú, lehangolt, sok csapást megért, de új erőre vágyó embertársamnak: "When You're Down and Out, You Still Got The Blues" - némileg szabad fordításban: ha minden kötél szakad, még mindig Tiéd a Blues."



