
- Milyen volt valójában az apád?
- Elbűvölő, szórakoztató és kedves volt, ugyanakkor meglehetősen cinikus a világgal és lakóival szemben: nem tanúsított szeretetet túl sok ember iránt, igaz, nem is igen haragudott rájuk. Megbékéltem vele, de soha nem tudtunk igazán barátok lenni. Nincsen ebben semmi különös, egyszerű ír férfiszemlélet. Soha nem tudtunk igazán beszélni egymással. Még élete utolsó napjaiban sem, amikor meglátogattam a kórházban. Parkinson-kóros volt. Éjjel egy kórházi ágyra heveredtem le melléje. Néha felolvastam neki valamit. Shakespeare nagyon tetszett neki. De ha a Bibliából olvastam neki, kiakadt. Azt mondta: "Menj a p....ba!". Egyébként ez volt utolsó szava is. Megkérdezte tőle az ápolónő, hogy van, mit szeretne. Mire azt felelte: "Vigyetek el innen, ez egy börtön, haza akarok menni, a p...ba!. Többet nem szólt. Nem éppen romantikus utolsó szavak voltak ezek, de mindenképpen árulkodóak.
- Azt akartad, hogy a barátok töltsék be azt az űrt, amit a szülők hagytak.
- Azt hiszem, igen. És mást is. Ha az ember felébred, a fejében egy melódiával, mint ahogyan én szoktam, minden attól függ, hogy ez a melódia hogyan alakul az agytól a zenévé válásáig. Rossz gitáros vagyok, még rosszabb zongorista. Reménytelen helyzetben lennénk, ha nem lenne mellettem The Edge, aki különleges tehetségű muzsikus. Ha nem lett volna Larry és Adam, ezek a melódiát soha nem eresztettek volna gyökeret. De nekem mindig nehéz, hogy másokra kell támaszkodnom. Az ember másokban azt keresi, ami belőle hiányzik. A fejemben megszólaló melódiák sokkal érdekesebbek, mint azok, amelyeket meg tudok szólaltatni. Düh van bennem, mert másokra vagyok utalva. Ugyanakkor azt mondhatom, hogy együttesünk az egyik legjobb példa arra, hogy bízhatják rá magukat a tagok egymásra.
- Mi van bennetek olyan különleges?
- Brian Eno szokta mondani, hogy tanítani kellene a közöttünk lévő összhangot. Ugyanakkor ez időnként kényelmetlen. Nem aggasztó, hogy számítasz a partneredre, a barátaidra, a végén Istenre is számítanod kell, ha teljes életet akarsz élni. Anyám halála nagyban befolyásolta az önbizalmamat. Hazamentem az iskolából és nem volt otthon. Eltávozott anyám, a szép Irisz. Elhagyottnak, rémültnek éreztem magam. Hiszem, hogy a rémület gyorsan átalakul haraggá. És így van ma is. Manapság egyik kedvenc időtöltésem elmenni ebédelni egy étterembe, a város legjobb éttermébe. Gyerekkoromban gyűlöltem enni. Mert nem éreztem az ízét, mivel nem volt anyám. Amióta pedig rockzenekarban játszom, azt eszem, amit a légitársaságok kínálnak. Épp elég ok arra, hogy egy szegény ördög egy elegáns étteremre vágyjon.
- Ez indította el kreativitásodat?
- Komolyan, aztán hiszem, hogy akkor lettem alkotó ember, amikor 14 évesen a nyakamba szakadt a világ. Nem akarok túlozni, hiszen sokaknak még meredekebb falakon kellett felmászniuk. Nem a Dalai Láma mondta-e, hogy "ha meditálni akarsz az életről, kezdd a halállal?" Az első dolog, amiről írtam, a halál volt. Ehhez képes a Boy, az első lemezünk egész vidám lett.
- Miről szólt?
- Mint új lemezünk, a How To Dismantle An Atomic Bomb. Az ártatlanság elvesztéséről. De ezt az első lemezen még ízlelgettük, nem emlékeztünk rá. Még élveztük, hogy nem ismerjük a világot. Úgy rémlett, hogy ezt senki sem írta meg, senki sem volt eléggé nyers hozzá. Ritka, hogy érzelmi értelemben a rock nyers legyen. Lehet erotikus, erőszakos, epés. Úgy tűnik, mintha kiűzné a démonokat, valójában azonban nem teszi, hanem inkább életben tartja őket.
- Hét évvel idősebb bátyád segített-e abban, hogy megjöjjön az önbizalmad?
- Igen is, meg nem is. Ő tanított gitározni. Megvolt a Beatles daloskönyve, a pszichedelikus illusztrációkkal. Az a könyv villámcsapásként hatott rám. Ma is úgy hat.
- Melyik volt az első Beatles-dal, amit megtanultál?
- A Dear Prudence. És mindegyik dal, ami C-ben volt.
- Hogyan alakult apáddal való viszonyod?
- Anyám halála után azt hiszem, sokat kínoztam a bátyámat és apámat. Három férfi együtt élt egy lakásban. Néha legrosszabb énünk jött elő. Emlékszem, hogy apám mindig erőfölénybe akart kerülni. Néha komikus volt, hogy "aggódott értem". Tizenhét éves voltam, punk-koncertekre jártam, és amikor hazaértem, ő a lépcső tetején várt és mennydörgött. Haverjaimmal együtt minden alkalommal akadályfutást éltünk át: hogyan térjünk haza úgy, hogy az ősök ne ébredjenek fel...
- Te dublini vagy, és bár angolul beszélsz, onnan még senki sem futott be.
- De, Phil Lynott, a Thin Lizzy-ből. Ő volt az egyetlen írországi fekete és beszállt egy rock-bandába! Nagy ember volt...
- Kétségtelenül a 70-es évek egyik jelentős alakja volt. Ő volt az egyetlen példaképed?
- Bob Geldof nagy ihlető volt. Ő is dublini. Tőle tanultam, hogy ne legyek szégyenlős, és azt, hogy a lehetetlen is lehetséges. De nem ő vezetett a politikai aktivizmushoz. Valójában nem gondolkodtunk egyformán. Mindig azt mondta, hogy a popnak, a rocknak nem szabad eltávolodnia a szextől és a szórakozástól, és hogy a forradalmat a politikusokra kell hagyni. Így gondolkodott, amíg meg nem világosodott....
- Vannak, akik a csillogást választják. Ti próbáltatok anticsillogók lenni. Aztán néhány év után jött a változás.
- Tíz év után.
- Mintha visszamentetek volna az iskolába megtanulni a rock-sztárságot.
- Így igaz. Ez történt a ZOO TV-vel. Számomra a rocksztár egy összerakott rajz. Elvis bőrdzsekije, Jim Morrison bőrnadrágja, Lou Reed sötét szemüvege, Jerry Lee Lewis csizmája, Gene Vincent sántikálása. Rock and roll kell? Nesztek! De még most sem vagyunk elég hiteles rocksztárok. A mai napig testőr nélkül utazom a világban. Sosem volt rá szükségem, elboldogulok magam is. De nemcsak ezért, hanem azért is, mert szeretek kapcsolatba kerülni az emberekkel, azt akarom, hogy elérhetőnek tekintsenek. Tudják, hogy ugyanolyan nyitott vagyok ma is, mint 10 évvel ezelőtt. New Yorkban is rám dudálnak az utcán. Lehet, hogy mint rocksztár, megbuktam...
- Hogy álltok a világ szegényei adósságának eltörlésével?
- Egyharmadot sikerült törölni, ami mintegy 100 milliárd dollárnak felel meg.
- Az Egyesült Államokban Bill Clinton barátjának tekintettek, aztán George Bush-sal fényképezkedtél.
- Azért fényképezkedtem Bush-sal, mert éppen arra készült, hogy tíz milliárdos külföldi segélyt írjon alá. Az elnöknek is tetszett. Komoly képpel odasúgta nekem: lehet, hogy valahol címlapra kerülünk a következő címmel: "Az ír rocksztár a texasi piással".
- Szokatlan egy rocksztárnál, hogy 25 éve monogám vagy.
- Nem voltam beprogramozva a házasságra. Nem voltam "jó parti", de találkoztam egy különleges nővel, és nem hagyhattam elszökni. Úgy érzem, még ma sem ismerem teljesen. Szinte kreatív távolság van közöttünk, amelyet Ali képes fenntartani. Ő nagyon független szellem, és közben végtelenül tiszteli az én életemet. A kettőnk kapcsolata tulajdonképpen egy nagy-nagy barátság. A zene és a barátság számomra a két alapvető szentség.
R&L



