
"Nagyon éretten szólt a zenéjük. Keményen dolgoztak, hogy legjobb formájukat hozzák. Nagyszerű muzsikusok, erős képzelőerővel és találékonyságuk semmit sem kopott. Kár, hogy nem játszottak új dolgokat, akkor én is kerestem volna a bulin valamit" - tette hozzá nevetve a Rolling Stone-nak adott interjúban.
A 60-as évek nagy szerzőpárosai között nemcsak a Lennon-McCartney és a Jagger-Richards kettős írt történelmet, hanem a Bruce-Brown duó is. Jack Bruce és Pete Brown együttműködése már a Graham Bond Organization idején elkezdődött, oda pedig az 1941-es születésű Pete úgy került, hogy előzőleg, mint fiatal avantgárd költő, előadó esteket tartott saját ütős kíséretével, amelybe beszállt szaxofonjával a közelmúltban elhunyt Dick Heckstall-Smith.
Amikor 1966 nyarán a Cream megalakult, és a nagy blues-mesterek mellett elkezdték saját dalaikat is játszani, Bruce poéta barátját hívta meg, hogy rock-blues alapú, ám pszichedelikus hatásoktól sem mentes dalaihoz megfelelő szövegeket írjon. Így születtek meg olyan dalok, mint a Sunshine Of Your Love, a White Room, amelyben "az árnyak maguktól futnak", a Dance The Night Away, ahol "arany kardhalak között felejtjük el időnket", vagy még inkább a SWLABR, amelyben a "lány úgy járkál, mint egy szakállas szivárvány". Persze akadt közöttük "politikus nóta" is, éppen a Politician, amelynek hőse "a baloldalt támogatja, bár jobbra húz, de soha nincs ott, amikor ezek egymásnak esnek".
A Cream feloszlása után megmaradt barátságuk és szoros munkakapcsolatuk, egészen napjainkig, köztük olyan remekművek is születtek, mint a Rope Ladder To The Moon, a Theme For An Imaginary Western - mindkettőt jól ismerjük a Colosseumtól, illetve az utóbbit a Mountaintól is - a Timesleep, a One, de a modern költészet rock-sanzonokba oltásának legszebb példája Jack Bruce (és Peter Brown) Harmony Row című LP-je (1971), amelyet Bruce e sorok írójának adott közel 20 évvel ezelőtti interjújában "élete legőszintébb lemezének" nevezett.
Pete ott volt akkor is, amikor Jack Leslie Westtel és Corky Lainggal alakított triót, vagy amikor Clem Clemsonnal hozott létre rövidéletű szupergroupot is. És úgy látszik, Brown immár örök időre a Bruce-család udvari költője marad, mivel a közelmúltban Jack fiának szólólemezén működött közre szerzőként és producerként egyaránt. Közben pedig saját archívumát rendezi, amelyeket a clevelandi Rock and Roll Dicsőségcsarnok kiállításának rendelkezésére bocsát, és ő maga is fellépésre készül a kiállítás megnyitására időzett amerikai Cream-koncerteken.
De vajon hogyan emlékezik Pete a kezdetekre? "A korai bulik nyersek, erőtől duzzadóak és agresszívek voltak. S nagyon hangosak" - mondja a költő, aki emlékeztet arra, hogy Ginger Baker és Jack Bruce már régóta elismert jazz- és blues-zenészek voltak, és Eric Clapton is pontosan tudta, mit akar. "A Cream az akkori fősodor ellen ment, mindenekelőtt azzal, hogy kísérletezni kezdett a formákkal. A Cream előtt nem sok olyan rock-banda volt, amely rögtönözni mert. A pszichedelia a rockbandák számára lehetőséget adott az improvizációra".
A Rolling Stone riportere kíváncsi volt olyan kulisszatitokra is, hogy miként született a mitikus White Room. Pete nem titkolózott tovább: "Az első változat címe "Cinderella’s Last Goodnight" volt, egy sorsverte hippilányról szólt. Jacknek viszont nem tetszett. Akkor előbányásztam egy nyolcoldalas költeményemet, amelyben szó volt fehér szobákról, fekete függönyökről, sárga tigrisekről. Ennek részleteit dolgoztam bele a szövegbe, amely megfelelt a dal hangulatának és ritmusának. Közöttünk mindig megvolt ez az összhang, a telepátia, hogy megérezzük, mi a megfelelő."
Ha valaki ennyire bennfentesen volt kívülálló azt is tudnia kell, hogy miért robbant szét két és fél év után a Cream. "A stúdióban egyre több hangszerrel dolgoztak és kiegészítő muzsikusokkal. Jack felnőtt, mint zeneszerző, nagyobb térre és hangzásra volt szüksége. Azokat a dalokat viszont már nem tudták igazán jól élőben eljátszani trióként. A menedzsment azonban nem akart mást, minthogy folyamatosan turnézzanak, és ugyanazt játsszák. Ők azonban szerettek azt, amit csináltak, még akkor is amikor nem kedvelték egymást, soha nem csaltak egy pillanatig sem" - mondja Brown.
Lehet, hogy a Creamhez és Bruce-hoz való kötődése végzetes volt Pete Brown számára, aki nemcsak költő-szövegíróként rendkívül eredeti, hanem muzsikusként, énekes-ütősként is. Már a Cream-korszakban volt egy zenekara, a The First Poetry Band, amely után sajnos nem maradt felvétel, ellenben gitárosa John McLaughlin volt, aki szintén megfordult Graham Bondnál.
1969-ben már megszületett Brown első szürreális progresszív-rock bandája a Battered Ornaments, a legnagyobb sikereket azonban a Pibloktóval érte el 1970 és 1977 között. Az akkori burjánzó brit zenék közül is kirívó csapat, amelyet talán leginkább Captain Beefheart Magic Bandjével lehetne párhuzamba állítani, klasszikus lemezét 1970-ben alkotta meg a következő egyszerű címen: Things may come and things may go but the art school dance goes on forever...
1972-ben Graham Bonddal készített emlékezetes lemezt Two Heads Are Better Than One címmel. Még ezeknél is különlegesebbnek számított az 1973-as The Not Forgotten Association, amelyen verseit adta elő zenei rögtönzésekre, olyan neves muzsikusokkal, mint Max Middleton vagy Vivian Stanshall. A következő évtizedekben tovább készítette avantgard lemezeit, de a közelmúltban újra saját bandát hozott létre, amellyel rendszeresen turnézik. Tavaly jelent meg a Pete Brown and The Interoceters együttes élő albuma, amelyen saját dalai mellett néhány Cream-dal, köztük a White Room sajátos átdolgozása is szerepel.



