
"Ez a lemez nem több, mint egy kis előrelépés az általam kiszabott úton, amelynek lényege elérni, hogy egy meghatározott pillanatban összetalálkozzanak egymástól nagyon különböző dolgok - nyilatkozta a norvég szaxofonos a madridi El País című lapnak - Éppen ezeknek az elemeknek a találkozását akartam ezen a lemezen. Különböző területekről, a dzsesszből, a klasszikus zenéből és a rockból érkezett muzsikusok értik meg egymást hangszereiken keresztül".
A lemez egész anyagát, az elektronikus részeket is beleértve Garbarek komponálta. A lemez tulajdonképpen folytatása előző munkáinak, amelyekben együtt zenélt indiai, pakisztáni, észak-afrikai zenészekkel, valamint a gregorián éneklés specialistáival. "Az ötlet itt is ugyanaz belehelyezkedni egy új helyzetbe olyan muzsikusokkal, akik elvisznek olyan utakra, ahová egyedül nem tudnék elmenni. Olyan zenészekkel, akiknek inkább az egyéni munkája érdekel, nem a tradíció, amelyet képviselnek. Például nem izgatnak az arab zene klasszikus formái, de lelkesít Anvar Brahem lantjátéka" - mondta. Ugyanilyen értelemben használja a népzenét és a hagyományos témákat is. "Tetszenek azok a dalok, amelyeknek karakterük van és népdalok ilyenek. A dzsessz régi formái is sok népzenei elemet tartalmaztak" - fejtegette.
Jan Garbarek, aki novemberben immár sokadszor lép fel Budapesten, úgy véli, hogy a dzsesszt elég nehéz meghatározni. Ő saját magáról sohasem mondja, hogy dzsesszt játszik. Számára ez a műfaj Louis Armstrong, Duke Ellington, és egy kicsi Miles Davisből, illetve John Coltrane-ből áll. Éppen ez utóbbi egyetemes zseni miatt szeretett bele ő is egy életre a szaxofonba.
Göbölyös N. László



