
Platinát ért a négyes második LP-je, a szintén akkoriban piacra dobott Bayou Country - miként a banda hat nagylemeze közül négy. 1968 és 1972 között a CCR több mint egy tucat kislemezt jelentetett meg, ezek közül nyolc lett aranylemez. A "kasszasikerek" mellett az együttes a szakmai elismerés terén is tarolt: 1969-ben ők nyerték a Billboard magazin legjobb kislemezért járó és a Rolling Stone magazin legjobb amerikai bandának járó díját.
Egy évvel később megkapták a Soul Magazine, a Billboard, a New Musical Express, a Daily Mirror szakmai, illetve közönségdíját, s emellett ők lettek a legjobb banda az amerikai, kanadai, brit, német, francia, svájci, norvég, olasz és izraeli popzene-rajongók körében. Ráadásul elnyerték az Egyesült Államok zenei műsorvezetői által megszavazott Az év előadóművészei díjat, a német Arany Ottó díjat, a mexikói Arany Szegfűszeg díjat és még vagy tíz másik elismerést.
Mi volt a titka e négy legénynek? Alighanem az a megállapítás áll a legközelebb az igazsághoz, miszerint ilyen tiszta rock and roll hangzást akkoriban egyetlen más banda nem produkált sem az Egyesült Államokban, sem Európában. (A Beatles hajója 1969-ben már félig-meddig süllyedőben volt - de hát ők amúgy sem rock and rollban utaztak, miként a Rolling Stones vagy a The Who műfaja is inkább a rhythm and blues volt). Olyan számaik, mint a Proud Mary, a Bad Moon Rising vagy a Fortunate Son nemcsak a rock and roll definíciójával érnek föl, de - egyes szakírók szerint - magát az amerikai szellemet testesítik meg. A zenéhez egyúttal szókimondó, sallangmentes szövegek járulnak, ami főként az angolszász országokban növelte a CCR-rajongók táborát.
A banda hangzása ma is első hallásra megkülönböztethető, egyedi és tiszta. Nem is kell felhangzania John Fogerty jellegzetes, enyhén nazális hangjának ahhoz, hogy felismerjük a zenekart: a két gitár kissé ércesre erősített, mégis dallamos hangja négy-öt akkord után elárulja a Fogerty fivéreket. A dobokat verő Doug "Cosmo" Clifford jól időzített pörgetései mellett minden számban precízen hozza az alapritmusokat. Nem csoda, hiszen klasszikus verőfogással "dolgozott", szinte utolsó mohikánként a rockzenészek között (a verő a bal kézben vízszintesen fekszik úgy, hogy a hüvelyk-, a gyűrűs- és a kisujj felülről, míg a középső és a mutatóujj alulról fogja közre). Manapság ilyen tartást már csak dzsesszdobosoktól láthatni.
Stu Cook vokálja és szolíd basszusszólama mellett néhol gitáros magasságokba kalandozva ellenpontozza a két Fogerty hangszereit - például a Have You Ever Seen the Rain? vagy a Sweet Hitch-hiker című dalokban.
You can’t beat two guitars, bass, drum - vagyis nincs jobb a két gitár, basszus, dob felállásnál - szokta mondani Lou Reed, és ő aztán tud valamit a zenéről. A Creedence esetében is ragyogóan bevált ez a formáció - ám a személyes kohézió rövidesen meglazult.
Az idősebb Fogerty fiú, Tom egyre kevésbé bírta elviselni, hogy négy évvel fiatalabb öccse, John nagyobb tehetség nála: nemcsak hogy ő a banda frontembere (szólógitár és -ének), de ő szerzi a CCR dalainak 90 százalékát is. Tom 1971 elején kivált az együttesből, és - sikertelen - szólókarrierbe kezdett. A háromtagúra olvadt Creedence-et még bő egy évig vitte a lendület, majd föloszlottak.
Azóta sem nagyon volt példa a rockzenei kreativitás és a közönségsiker olyan szoros kapcsolatára, mint a Creedence Clearwater Revival esetében. Pályájuk íve rövid volt ugyan - de szerencsére itt vannak a lemezeik. S ha hinni lehet a kritikának, bő három évtized elmúltával követőik támadtak a nagy víz túlsó partján. Tennesseeből már Európába is átruccant egy rövid turné erejéig a Kings of Leon nevű rockbanda. Érdekesség, hogy itt is fivérek zenélnek együtt - igaz, mindjárt három, plusz egy unokatestvér, a felállás is azonos a CCR-ével. Lehet keresni első (és máig egyetlen) lemezüket, a tavaly ősszel kiadott Youth and Young Manhoodot a boltokban. Kritikusok szerint évek óta a legizgalmasabb rock and roll.
(Dorogman László)



