A Floyd már közel egy éve nyújtott koncerten kóstolókat "űr-rockjából", amelynek már első lemezein is voltak előzményei. Az album eredeti címe Eclipse, azaz Napfogyatkozás lett volna, végül a Dark Side Of The Moon (A Hold sötét oldala) címet kapta a nyomasztó 45 perces lemez, amelynek főhőse egy holdkóros figura - talán a banda alapítójáról, Syd Barrettről mintázták. A lemez csinált szupersztárt az addig inkább csak a progresszív közönség által nagyra értékelt bandából: a Dark Side Of The Moon 14 évig szerepelt az amerikai Billboard 200-as listáján!
Pokoli víziót kínált az Emerson, Lake and Palmer trió Brain Salad Surgery (Agy Saláta Sebészet) című albumával (képünkön), különösen Alberto Ginastera Toccatájának elektronikus őrületével és a Karn Evil 9 cirkuszi élveboncolásával. Az ELP soha többé nem tudta ezt a színvonalat stúdióalbumon produkálni.
Nem kevésbé volt komor a Jethro Tull A Passion Play-je, amelyben egy passiójáték elemeit vegyítették kafkai látomásokkal és a Ian Andersonra oly jellemző szarkasztikus humorral. A lemez hangszerelése klasszikusokat is megszégyenítő, a hallgató 30 év után is kapkodja a fejét a rengeteg váratlan hangulat- és ritmusváltástól - a korabeli közönség mégis értetlenül fogadta. A Yes, a keresztény ihletésű rockzene őse összes transzcendens gondolatát sűrítette a Tales From Topographic Oceans kettős albumába: négy oldal - négy darab az isteni kegyelemről, a nap gyermekeiről, a rítusokról. Háttérzenének hallgatni tilos! A King Crimson, egyre közelítve a minimalista, szeriális zenéhez, afrikai és ázsiai ütősökkel készítette el az elvontnál is elvontabb Larks Tongues In Aspics-ot (Pacsirtanyelv aszpikban), amelynek főmotívumát egy évvel később bevették az Emmanuelle című erotikus filmbe, az erőszakos jelenetekhez. Frank Zappa The Grand Wazoo című "római kori" dzsessz-rock operáját Erectus Awrightus hadvezérnek ajánlotta.
A Genesis folytatta szigetországi rémtörténeteit a Selling England by Pound (Anglia, kilóra kiárusítva) címmel. Bár a Led Zeppelin nem állt be ebbe a sorba, Houses Of The Holy című albumuk a korábbi nyers lemezeikhez képest lágyabb és színesebb volt. Vezetőjük, Jimmy Page pedig szerepelt Roy Harper Lifemaskján, (Mentőmaszk), amelynek csúcspontja a 22 perces Lord's Prayer "ima" volt. Látszólag nosztalgikusnak hatott a Who második, egész estét betöltő műve, a Quadrophenia, amelyből hat évvel később filmet is készítettek. A darab egy helyét kereső "mod" fiatalemberről szól, de a 60-as évek első felében játszó történet inkább a hamarosan felbukkanó punkok céltalanságát vetíti előre. Hasonlóan pesszimista Lou Reed Berlinje, amely a 20-as évek hangulatát árasztja. Egykori Velvet Underground-beli társa és ellenlábasa, John Cale Paris 1919-e viszont a modernista irányzatok születésének állított emléket.
A beavatottak zenéjét játszotta Michael Mantler osztrák származású zongorista-trombitás-komponista, tulajdonképpen Zappa és a Crimson mellett az egyetlen igazi kapocs volt akkoriban a kortárs "komolyzenei" törekvések és a rock között. No Answer című gyöngyszemének darabjait Samuel Beckett verseire fűzte fel olyan muzsikusok közreműködésével, mint Jack Bruce és Don Cherry dzsessz-szaxofonos. Még szerényen jelentkezett Vangelis hagyományos és elektronikus billentyűkre írt művével, az Earth (Föld) című lemezén. A görög zeneszerző hamarosan a műfaj legnagyobb alakja lett, Oscar-díjas, film- és színpadi zenék egész sorának alkotója.
Az igényes rockzene szerelmesei a mai napig az 1966 és 1975 közötti időszakot tartják a legszebbnek, amikor csodálatos, összefüggő témájú albumok egész sora született. Ezek közül is kiemelkedett a harminc évvel ezelőtti termés, amikor a Pink Floydtól a Who-ig időtálló lemezekkel rukkoltak ki a legnagyobbak.
Tetszett a cikk?



