A Purple két pillére, Jon Lord orgonista és Ritchie Blackmore gitáros klasszikus zenét tanult, de már évek óta próbálkoztak kisebb rockbandákkal, és session-zenészként. Lord például a Flower Potmen-féle Let's Go To San Francisco című hippihimnuszban is játszott. Rod Evans énekessel, Nick Simper basszusgitárossal és Ian Paice-szel, az ördöngős balkezes dobossal három lemezt adtak ki, főleg mások híres dalainak feldolgozását (Hey Joe, Help, River Deep Mountain High), bár Jon, Ritchie és Ian a Wring That Neck című instrumentális felvételben már előre jelezte, hogy merre halad a banda.
Ehhez azonban váltani kellett: Evans helyét egy dinamittorkú óriás, Ian Gillan, Simperét pedig egy kemény, a hangszerelésekhez és a tagok békítéséhez egyaránt értő muzsikus, Roger Glover vette át. Már a londoni királyi filharmonikusokkal előadott Lord-opus, a Concerto For Group and Orchestra is jelezte az ötös rendkívüli tehetségét és energiáját, az igazi bomba azonban a HR-rajongók által hangzó bibliaként tisztelt, 1970-ben megjelent Deep Purple In Rock volt. Ennek minden hangja ma is robban: Lord és Blackmore félelmetes barokkos szélvészfutamokat játszanak, Paice dobverői szinte követhetetlenek, Gillan pedig elképesztő magasságokban szárnyal hangjával: a Speed King "kísértet-járása", a Hard Lovin, Man őrjítő száguldása, de mindenekelőtt a Child In Time többtételes mámora és vokális bravúrjai teszik az In Rockot megunhatatlanná. Erre rátettek még egy lapáttal, egy évvel később a Fireball-lal: a címadó dal ledobolása rock-ütősök "vizsgafeladata" volt akkoriban, de a The Mule hangkáosza, a Fools szívszorító "csellóhangjai" is kavarognak három évtizede a rajongók lelkében.
A Machine Head album (1972) populárisabbra sikerült, de a Highway Star és a Lazy remekek, a Smoke On The Water, amit egy Montreux-i tűzről írtak, még mindig szerepel a zenekar repertoárjában. Hogy miket tudtak akkoriban élőben, kiderült a Made In Japan dupla koncertalbumból, (még inkább a 80-as években e korszakból kiadott Scandinavian Nights-ból), de a tagok közötti, amúgy is állandóan feszült viszony kezdett végzetesen elmérgesedni. Főleg Blackmore és Gillan viselte el egymást nehezen, ezért az énekes 1973-ban kiszállt, egy évvel később Glover, majd maga az elviselhetetlen gitáros is távozott. A David Coverdale-lel és Tommy Bolinnal felálló Purple már nem volt az igazi.
Nyolc éven át több-kevesebb sikerrel működtek az utódbandák (Rainbow, Whitesnake, Gillan), végül 1984-ben újra összejött a "mark 2" formáció. A mai napig ez a csapat játszik, Blackmore-t kivéve, akinek köpenyéből HR-gitárosok egész sora bújt ki, az ő helyét 1993-ban Steve Morse vette át. John Lord két éve, 60. születésnapja alkalmából bejelentette visszavonulását, de aztán az ősz billentyűs meggondolta magát. Ma már nem irányadó a Deep Purple, de ha az öregfiúk összekapják magukat (legutóbb 2000-ben jártak nálunk), még mindig remek koncerteket tudnak adni. És mostanság szívesen kezdik fellépéseiket azzal a bizonyos kutyavonyításos számmal.
Egy kutyavonyítással kezdődött, majd néhány gitárleütéssel és harsány orgonaakkorddal folytatódott. 1968. április 4-én jelent meg a Hush! című kislemez, egy Deep Purple nevű angol együttestől, amely az amerikai underground bandák nyomdokain haladt. Akkor még kevesen sejtették, hogy a hardrock műfaj egyik legfontosabb zenekara születésének lehettek tanúi.
Tetszett a cikk?



