Érdekes párhuzam, hogy miként az amerikai tiltakozó mozgalom vezéregyéniségei - Mario Savio, Jerry Rubin, Abbie Hoffman -, a Hair szerzői sem a "fehér-angolszász-protestáns" körökből kerültek ki: a darabot az olasz származású Jerome Ragni, a dalszövegeket a lengyel ősökre visszatekintő James Rado, a zenét pedig a kanadai Galt McDermot írta. És mi magyarok is büszkék lehetünk, mert a Hairt Joe Papp, a New York-i színházélet egyik legnevesebb producere, a helyi Shakespeare-fesztivál megálmodója fedezte fel.
A Broadway-premierre 1968. április 29-én került sor a Biltmore-színházban, és 1972. július 1-én vették le a műsorról 1742 előadás után! Claude Buchovskyt, a katonát, Rado, George Bergert, a hippivezért Ragni alakította. Olyan, később ismert színészek is játszottak az eredeti társulatban, mint Melba Moore és Diane Keaton, a Los Angeles-i bemutatón játszott a rockénekes Meatloaf, valamint Ted Neeley, akinek nagy kiugrása a Jézus Krisztus Szupersztár lett.
Az amerikai bemutatókat hamarosan világszerte újabb premierek követték, és azóta is játsszák a darabot világszerte, nagy színházak és kis társulatok egyaránt. 1979-ben Milos Forman készített belőle szenzációs filmet John Savage és Treat Williams felejthetetlen alakításával, bár - egy személyes gyerekkori élmény hatására - megváltoztatta a befejezést: Buchovsky és Berger között szerepcserére kerül sor, és Berger hal meg Vietnamban. Az eredeti mű szellemét azonban nem csorbítja ezzel. Nálunk a 80-as évek közepén vitték színre először a Hairt, a főszerepeket Nagy Feró és Kaszás Attila játszotta.
Három és fél évtized alatt a Hair semmit sem porosodott, mert messze túlmutat korán: a háború értelmetlensége, a szabadságvágy elnyomása, az emberek közötti intolerancia sajnos azóta is aktuális.
A musical, amely az amerikai zenés színház hagyományait remekül egyesíti a rockkal, a soullal, a countryval, a kor pszichedelikus muzsikájával, ironikus hangnemben közelíti meg a szexuális szabadosságot ("Sodomy"), a faji kérdést ("I'm Black"), a vallási zűrzavart ("Hare Krishna"), a katonai drillt ("3-5-0-0"), de hátborzongató a tudattágító "Walking In The Space" és a záró békehimnusz "Let The Sunshine In" is. Az Aquarius, az asztaltáncos I Got Life, és a címadó Hair dallamai is nemzedékről nemzedékre adódnak tovább. Angolul jól tudóknak külön csemegét kínálnak a szövegek, amelyeket Rado teleszórt szleng-szóviccekkel.
E darab, muzsikájával, nem múló pimaszságával, lendületes táncaival, megváltoztatta a műfajt, hatása közvetlenül kimutatható - túlságosan is - Andrew Lloyd Webber munkásságán, de még az István, a királyon is. Ma már nem okoz botrányt, mint annak idején, ha a szereplők levetkőznek, és szeretkezést imitálnak. De még ma is az egyik legjobb fegyver azok kezében, akik - Vietnamról, Irakról vagy másról van szó - a "szeretkezz, ne háborúzz!" elvet szeretnék a színpadon bemutatni.
Egy kis New York-i pinceszínházban kezdődött még 1967 őszén. Kéttucatnyi fiatal egy háborúellenes zenés darabot kezdett el játszani. A történet szinte semmi: Vietnamba indul egy fiú, és a bevonulás előtti napot hippik társaságában tölti. Aztán elindul a Távol-Keletre és már csak a koporsója érkezik haza. Azokban a napokban, amikor az Egyesült Államokban egyre erősödött a tiltakozás a "szennyes háború" ellen, megszületett egy musical, amely egy korszak jelképévé vált: a Hair, amelyet 35 évvel ezelőtt mutattak be a Broadwayn.
Tetszett a cikk?



