Íme egy kis időutazás a Yes történelemben! 1968-at írtunk, amikor Jon Anderson és Chris Squire a La Chasse klubban, Londonban, egészen pontosan a Soho-ban valami igazán művészi és minőségi zenét elképzelve összehoztak egy zenekart. Zenei elképzelésük olyanokéval mutatott egybeesést, mint Simon és Garfunkel, a The Fifth Dimension vagy a The Byrds. Olyan csapatot akartak, amely képes kizökkeni az R&B kerékvágásából, amelynek zenéjében hangsúlyt kapnak a dallamok, a szövegek és a vokális harmóniák.
A Yes első verziójával a West Enden próbáltak. Peter Banks gitározott, Tony Kaye orgonált és Bill Bruford dobolt. Együtt megszólaltatták a későbbi Yes-hangzást, amelyet az Atlanticnál megjelent első albumukról, a Yes-ről (1969) illetve az azt követő Time And A Word-ről (1970) ismerhettünk meg.
1972-ben Steve Howe gitáros csatlakozott a társasághoz és nagy szerepe volt abban, hogy a The Yes Album (1971) sikeres lett. A hetvenes évek elején egy rendkívül intenzív amerikai turnéval alapozták meg hírnevüket és elismertségüket egy olyan közönség előtt, amely valósággal kiéhezett a rockzenére.
Rick Wakeman, a briliáns billentyűs felváltotta Tony Kaye-t és debütált a Fragile (1972) című albumon. Ezek kiugróan sikeres évek voltak, amikor olyan nagyon fontos albumok születtek, mint a Close To The Edge (1972), a dupla nagylemez Tales From Topographic Oceans (1973) és a Relayer (1974), mindezek mellett a közönség lélegzete a fantasztikus színpadi fellépések láttán is elakadt. Valóban mozgalmas időszak volt, ami után Bill Bruford elköszönt a zenekartól és egy erőteljes ifjú dobos, Alan White lépett a helyére, illetve az átmenetileg hiányzó Rick Wakeman-t Patrick Moraz helyettesítette a Relayer-en.
Jött a punk rock Sok klasszikus rockot játszó zenekar pályafutása esett áldozatul ennek az erőszakos divatnak és attitüdnek ami fokozatosan eluralkodott a zenében. A Yes túlélte és ezután termelték legsikeresebb albumaikat. Az évtized végén alkották a Going For The Onet (1977), amelyről a Wondrous Stories című sláger valóban jövedelmezőnek bizonyult. Érdekes módon viszont a Tomato-t (1978) valahogy kevésbé szerették a kritikusok.
A 80-as évek elején aztán a Yes is átélt egy krízis-korszakot. Jon Anderson és Rick Wakeman szólóban kezdtek nyomulni, a helyüket Trevor Horn (ének) és Geoff Downes (billentyűsök) foglalta el. Az új Yes valahogy önkéntelenül utalt a nehéz időszakra, amikor lemezüknek a Drama (1980) címet adták. Persze ezen az albumon is szerepelt egypár olyan kiemelkedő és erőteljes alkotás, mint a Machine Messiah. Az amerikai turnét követően, amikor Trevor Rabint bemutatták a közönségnek, a zenekar nekivágott egy meglehetősen nehéz európai turnénak.
Az újonnan verbuváltak hamar leléptek Steve Howe-val együtt, aki viszont azonnal nekilátott az Asia megalapításának, amely később a nyolcvanas évek egyik legsikeresebb rockbandája lett. Chris Squire és Alan White továbbra is a Yes zászlót lengette a dél-afrikai születésű Trevor Rabinnal akinek kezei alól régóta áhított új anyagok kerültek ki, például társszerzője volt a csapat egyik legnagyobb slágerének a Owner Of A Lonely Heart-nak, amely a 90125 (1983) című albumon jelent meg.
Amikor Jon Anderson (ének) és Tony Kaye (billentyűs) feltűntek ismét a színen, úgy tűnt, hogy a zenekar biztos jövő előtt áll. A csapat, Rabin, Anderson, Squire, White és Kaye megalkotta a folytatáshoz szükséges láncszemet a Big Generator-t (1987).
A kilencvenes évek elején aztán megint némi zavar támadt. A zenekart különféle műfaji és stílusbeli hatások érték. Jon vezetésével levált egy csapat, Anderson, Bruford, Wakeman és Howe mialatt a hivatalos Yes tovább élt és működött Chris Squire és Trevor Rabin égisze alatt.
1991-ben a nosztalgia hozta őket össze ismét. Jon Anderson-nak tulajdonítható az ötlet, hogy jöjjön össze valamennyi ex-Yes és jelentessék meg a Union albumot. Nyolc zenész köztük Tony Kaye és Rick Wakeman a billentyűsöknél, Bill Bruford és Alan White a doboknál és Steve Howe és Trevor Rabin a gitároknál alkotta ezt a minden szempontból egyedi társulást. Megszerveztek a világturnét, ahol körben állva játszottak. Kerek színpadon álltak és a kör közepén Jon Anderson vokálozott.
Az új Yes album a Talk 1994-ben jelent meg és a sokoldalú Trevor Rabint bízták meg az elkészítéssel. Jon Anderson lett a hang és a Talk során bemutatkozott egy új gitáros és háttérvokalista Billy Sherwood. Trevor Rabin ekkor inkább filmzene írásra koncentrált illetve új, önálló lemezén dolgozott. A Yes viszont nagyon messze állt attól, hogy végleg befejezze, inkább Jon Anderson, Steve Howe, Rick Wakeman, Chris Squire és Alan White összehozta a klasszikus felállást. A soron következő stúdióalbumon az Open Your Eyes-on (1997) Chris Squire és Billy Sherwood működtek közre illetve volt egy vendég billentyűs: Steve Porcaro a Toto-ból.
A legendás Bruce Fairbairn producer égisze alatt a zenekar nekidurálta magát és felvette a The Ladder-t, egy sor olyan balladát, mint az Its A Good Day vagy a If Only You Knew.
Harminckettedik albumuk megjelentetéséhez ismét elővették a jól bevált összeállítást: Jon Anderson, Steve Howe, Chris Squire és Alan White készítette a Magnification t (2001).
Ez idő tájt számos rock és popzenész döntött úgy, hogy lemezét szimfonikus kísérettel veszi fel. Ennek előzménye az volt, hogy a Yes - elsőként - karmestert fogadott fel, nem is akárkit, hanem a díjnyertes zeneszerző/karmestert Larry Groupe' t (The Contender), hogy rendezze és hangszerelje az egész projected. 2003 januárjában az első négy Yes album a YES (1969), a Time and a Word (1970), a The Yes Album (1971) és a Fragile (1972) új kiadást ért meg. Az újonnan piacra dobott klasszikusokat teljesen újra hangszerelték és előszedtek néhány felbecsülhetetlen értékű, még soha meg nem jelentetett anyagot, amelyet bonuszként hozzátettek az anyaghoz.
Vázlatosan ennyit lehet felvillantani egy zenekar életútjából, amely mozgalmas és termékeny volt illetve maradt mind a mai napig. Igazi nagy, klasszikus értelemben vett zenészek ők mindannyian, egy olyan, sajnos ma egyre kevésbé jellemző irányzatot képviselnek, melyben a zenei tehetség és a megszerzett tudás a mérvadó.
A progresszív rockzene úttörőinek, vagyis a Yes zenészeinek turnéja 2003-ban ott folytatódott (pontosabban kezdődött el újra), amikor Rick Wakeman újra összeállt Jon Andersonnal, Chris Squire-ral, Steve Howe-val és Alan White-tal, azaz ismét létrejött az, amit a zene elkötelezett hívei úgy hívnak: eredeti felállás. Nagy örömünkre ők lépnek fel ma este a Budapest Sportarénában.
Tetszett a cikk?



