...
"valamit visz a víz"
folyik a Duna
lángol a Lánchíd
képzeletem felgyújtja
és az izzó vas
vad szenvedély
öleli vérezve önnön
szerelmét
egymásba olvadva
eggyé válik az
egész újra
nincs többé híd
elnyelte a habosan
nyögő fekete Duna
és részeg hajnalon
újra otthon vagyok
és hallom a dalod
és egy másik híd
alatt talán még
átölelnek az angyalok
és nem félek szeretni
az alvadt vér üszkös
sebbé nem feketéllik
begyógyul szent csodaként
szerelem virágszirma
lesz a gyógyírja
de addig csak megyek
utam hosszú során
és piéta voltom
még lángoló kereszt
és nincs ki fogná
mert éget
hát újra és újra
elesem...
és fáj
kiáltanék
de már hangom
sincs
Csend leszek
nem szeretik
a fájdalmat
az emberek
inkább utat
engednek egy
igaztalan létnek
hol csak a csalfák
élnek és szépek
de a tálcán kínált
szív örök gyanús
hát mondd mit tegyek
fáradtan tovább
lépdelek
míg egyszer csak
foszló szivárvány
leszek és reggeli harmat
miben évezredek
bölcsessége tündököl
az élet szép
az élet csoda
csak a szemünk
előtt a fátyol
tömény méreggel
átitatott és már
csak azt hisszük
igaznak
miközben a való
elillan
maradunk
börtönben
az egonk örök rabja
én meg hiszem
hogy kavargó
júliusi hóesés vagyok
és kezeden hópehelyként
megpihenve felolvadok
metamorfózisként
lányként éledve
ezen az éjjelen
a szerelem dalol
valahol valahol
otthon tán egy
híd alatt...
hol csak a csalfák élnek és szépek de a tálcán kínált szív örök gyanús
Tetszett a cikk?



