Hol fekete hajad leomlott fehérlő vállad Templomára, S hol alélő ölelésed Nem volt más Csak fény, illat, zene

Hullnak a fák és hullnak a lombok,
Jönnek az éjek, és hallom az estek
templomi csendjét,
Hallgat a dal, csak a Sanctusok
Gyúlnak a távoli árnyak ölében...

Oh, jöjj szentséges alkony,
Távoli egekből most lassan hullnak a fények,
És az éjszaka hangja csak a távoli
bércek morajából szólna,
s lelkem lomhán hallgat,
mint romos bús kápolna.


És lassan sercen
a toll a papíron,
méla vándor az ihlető órák
iszonyú kínján...
Harang szólít,
Csak írni, mert az üresség eltemet
Oh jöjj, Őrület,
Tanítsd lelkemet,
S feszítsd a napra,
az éjre,
a felszentelt bánatok keresztjére,
mert nincs borom, s nincs kenyerem,
s szögek vájják
Szét tenyerem,
s nem ring sorsom
zsoltáros szép dalon,
hát feszíts,
hogy ordítson a világra a fájdalom.

S tintám...
Lelkem mérgéből kifolyó ében,
Barna, bűvös estéken
csordult e rongyolt, üres lapokra,
Hogy valami ősi szent jeleket
Véssen az elveszett napokra,
S rám nevessen oly sivár kacajjal,
Mint bolond sírásó
A feketén görnyedt halottra.
Mert oly hasztalan élve,
Mint amilyen hasztalan
A repedt, ócska orsó,
Megeredt szálakon libegve,
e tört élet, mit fenyeget
 a koporsó képe,
gyertyák közt lebegve az estébe.
deszkák közt megrontva
az élet szent oszlopát.
Most féreg marja
a kedves homlokát.
hol ájultan mereng a lét,
s nem érzi a roskadt inak,
s a pattanó szív
hazug kényszerét.

Nézem az arcod,
Ahogy a ráncok
megtorpant rohanása
befonja két szemed -
Ezeket a szép
tavaszi kerteket,
Melyek virágzó ragyogásánál
Szebb
semmi nem lehetett,
S az ajkak...
Oh az ajkaid,
hová szív küldi
legszebb cseppjeit
milliárdnyi futára közül,
Mit szorgos tudós
vasnak s vérnek nevez,
de én tudom,
mikor szemem lecsukom
hogy mindaz itt terem,
minek százévnyi örvényét
forgásban tartja az
örök kegyelem.

Oh az ajkad,
hol először csókoltalak,
hol megcsókoltam az Isten szívét,
mely szívedből ajkamra szaladt,
s arcod szép tavába hulltak
árván vak szemeim,
s homlokod árnyán
ringott e nyári éjjel,
s második csókom,
a lélegzet
lágy ütemével...

Láttam derengő ifjúságod,
melyet istenek ragyogtak föléd,
s testedbe fonta
a szépséges formák
feszes örömét,
De jaj, mára a halál szoborrá tett,
s az éj arcod varázsára terít
halotti leplet,
 - ajkad
fényét meglopják a lomha órák
s viaszszín vállaid hűlnek,
mint hólepte dombokon
lebbenő ködkoronák.

Keblednek lágy íve,
mit szívzene már nem ölel át,
S mit kéklő arcú éjszakák
neveltek szelíd istenekké,
mire vágyott
a toll, és a véső,
s hangjegyeknek túlvilági tora,
Fények szárnyas szép szerelme:
halványkék és dús dallamú viola,
és lágyan éneklő fuvola,
s a megszentelt vér,
isteneknek szent bora,
s korált zengő
ezertorkú orgona...
Most csendet prédikál a nagy Idő,
halkuljon hát a zene,
s kopjon el a dalnak, versnek
Szép szonettnek,
szerelemre hívó szent sora.

De, majd ha a föld súlya
széttépi drága testedet,
és a Múlás ujja új árnyakat festeget,
hogy megtöltse a kopár vén esteket
a bánatos Élettel,
Akkor dúlnak
balga káromlások
ajkamnak zsoltáros árnyán,
 S a Sanctusok muzsikás imái
Szitokká halkulnak.

Emlékszel arra a fénytelen szobára,
Hol szerettelek, s szerettél.
Hol fekete hajad leomlott fehérlő vállad
Templomára,
S hol alélő ölelésed
Nem volt más
Csak fény, illat, zene,
Hol a csók nem volt már
A lélek titkolt szégyene,

Most csak a test maradt itt
és néhány emlék ott,
Hisz hol van már a lelked,
mit az élet fényből és sárból
néhány évre ellopott.
Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.