A pillanatnyi üvegkristálygömböket
lemosta a könnyed,
s a Holdfény szürke mámorában
csillogtál előttem.
Éreztem az ízed,
mintha friss almába harapsz s a leve
folyik szét az arcodon.
Úgy folytunk Mi is szét azon az éjjelen,
ott, a kockakövön.
A bódulat éjjele! melletünk
megsebzett verebek kicsi csónakokban ringanak,
s a pillanatnyi üvegkristálygömbökön
Magunk is rajta vagyunk.
Láttalak Téged!
Ahogy ott,
akkor,
velem voltál.
Alattunk a betonfelhők szürkék voltak,
Mellettünk robajok koppantak, és -
azok a hajótörött verebek
az elázott szárnyukat próbálgatva,
irigykedve néztek minket.
Felettünk ezer apró narancssárga pötty cikázott,
s csodás táncba keveredtek a szürkékkel.
Kezek nélkül körbefontak,
énekeltek hangtalanul,
beburkoltak minket ott,
a betonfelhőkön ülve
szorosan öleltük egymást...
- Már tudom, ők Angyalok voltak!
Hmmm... ez az érzés
most már csak a miénk!
Az illat, az íz,
a pontok és cseppek,
a fonás és karod,
a szédület-nyugalom a válladon...
s az a szegény lámpafénye,
aki már vagy ezer éve
egy helyben áll...,
- de most láttam a mosolyát!
a pillanatnyi kristálygömben, igen, láttam,
Ránk mosolygott!
Boldog voltam akkor.
S te csak annyit mondtál:
- Szia!
A pillanatnyi üvegkristálygömböket lemosta a könnyed, s a Holdfény szürke mámorában csillogtál előttem.
Tetszett a cikk?



