Kibontod magad az
árnyékból,
ki a gyémántfény
kattogásba, s
otthagyod sóhajod
csontra málott
ágyamnál.
Felkelnék!
Az egekig akarok
emelkedni
fel a figyelő
kapukig,
szállni a mesélő
székig,
verni, csapni
a felhők
domborműveit!
Megszületett mára
a seb nélküli
szépség:
tenyered büszke
simítása a bűnhődés
kráteres bőrén.
Csókod ráfagyott
szívemre.
Asztalomon az
elfelejtett nyár
ezer köszönete:
avar és rothadás...
az ősz tora
zálog vérem
dícséretére.
Maradásom mámora
a viszontlátás!
tenyered büszke simítása a bűnhődés kráteres bőrén.
Tetszett a cikk?



