Fölnéztem az égre, és eszembenyilalt,
Az, amit mondtál nekem, azokat a szavakat,
Hogy szeretsz, tejles testeddel megremegsz,
Ha csak rád nézek, én mosolygok, s Te nevetsz.
Igen, eszembe futott, az, amit súgtál nekem,
Hogy milyen jó volt együtt lenni velem,
Még akkor is, ha egy percre is,
Minden szál, minden másodperc - mondtad - veled olyan muris!
Igen, az volt. De már csak én emlékszem ezekre
A percekre, Téged már máshol fúj a szél, s nem hallgatsz a levelemre,
Melyben leírtam Neked, hogy csak amellett legyél,
Ki szerelmet ad, akiről a szíved mesél.
De látom, e sorok nem hatottak meg!
Egy másik oldalhoz társultál, nekem meg maradt a heg,
Mely a lelkemet átszabdalta,
De én úgy tudom, hogy a Te érzéseidet sohasem faggatta.
De hát látod. Neked más kell.
És rám már a szemed sem figyel,
Nem is fürkészik már,
S a Himalája a meghúzott határ.
Kell. Nekem is kell valaki, de nem gyorsan!
Ezt mondtam Neked is, amikor a füledbe súgtam halkan:
Sosem a való, hanem a lélek számít,
De én már mondhatok Neked bármit, akármit!
Tény. Itt hagytál. Már nem szeretsz többé.
Az életemet sem rendezed szebbé.
Igen, bevallom, hiányzol! Nem tagadom!
De sajnos, nem tudom eloltani, de igen él a haragom.
Rád? Ki haragudna egy ilyen lélekre,
A harag rám irányul, s már szét is verte
A múltat, mely kitárulta,
Hogy én rontottam el mindent..., én voltam az, aki nem akarta!
Minden szál, minden másodperc - mondtad - veled olyan muris!
Tetszett a cikk?



