A kormos éjnek alkonyában
eljött hát a pirkadat:
egy új Nap ébred mámorában,
mint mindig, most is megcsodáltan,
megmelengetve arcomat.
Ébredni kell hát! Újra vágyva
felpergett a szívdobom.
Ám furcsa szívemnek talánya,
mert nem hallgatok dobszavára...
Hová jutottam? Nem tudom.
Vándorként, dúvad éjszakában,
hol az árnynak árnya nőtt,
picinyke pillangót találtam,
s szelíden féltve, védve lágyan,
két tenyeremmel óvtam őt.
És most, a Nap pírdús hevében
szárnya: mint a lángvirág.
Vörösen izzhat ej, de régen!
s csak most látom, az újra-fényben,
mit is rejtett el a világ.
Bíbor Pillangóm!... mintha félne:
rebegteti szárnyait.
Pedig ha tudná! – kérve-kérve,
bolond utakra, messze félre
talánya vágya, álma vitt.
Bíbor Pillangóm! Hív egy álom?
Elcsábít egy fénysugár?
A Napra nézel, és belátom:
azt, hogy maradj, hiába várom,
mert úgy hiszed, hogy várva vár.
Repülj tova, indulj a Naphoz,
ne ígérd, hogy visszatérsz:
lelkem kötődne a szavadhoz -
ha nem maradhatsz, ne szabadkozz;
indulj ahová sose érsz!
Hiányod itt lesz elmenőként,
sajogni fog... mert hiszen
varázsod őrző bűvkörömként
emlék lesz, ami meg se történt...
Adj egy mosolyt! Én elhiszem.
Repülj tova, indulj a Naphoz, ne ígérd, hogy visszatérsz: lelkem kötődne a szavadhoz - ha nem maradhatsz, ne szabadkozz; indulj ahová sose érsz!
Tetszett a cikk?



