Tán álmodom ezt az egészet,
hogy végre talán te lehetsz még
egy régen akart, de nem érzett,
gyógymódtalan, ősi betegség,
S könnyű lesz a semminek adva
túllépni a hajdani elven,
s már nincs akadály mi ne hagyna
édes szavaidra figyelnem -
s jó hinni a hű szerelemben,
benned, hiszen oly sokat ér e
szó; s míg csak a szív vezet engem,
hát légy a csalóka reménye,
súgóm, ki segíti e kezdő
színészt, ha megáll szerepében,
vagy büszke falát sose rejtő
hű váram, igaz menedékem,
biztos kikötőm, nyugalommal
ringó öböl árnyas ölében,
hol szél keze altat a lombbal,
s fák hűse borulna fölébem...
Nyíló szemem áldd meg a fénnyel,
mert már te magad vagy a fényem;
lásd, most mosolyom szava kérlel:
tégy túl a csalóka reményen.
Hagyj egyszer a szépre találnom:
már csak te jelented a szépet;
őröm, vezetőm, utam, álmom
légy, s kincsem, a minden, az élet!
Csakhogy nem akartad az álmot,
űzted, pedig ennyit akartam
csak: lenni a vágyad, az álmod,
édes szerelembe takartan.
Kértem: ha szeretsz, legalább ints,
vagy szólj, de te néma maradtál;
így volt igazad, de tovább nincs,
most higgyem, amit letagadtál?!
Már nem tehetem. Te magad lásd,
mid volt, s az egész mire épül.
S mert hagytad a rejtve-hanyatlást,
hát bukj te is el vele végül.
Kértem: ha szeretsz, legalább ints, vagy szólj, de te néma maradtál; így volt igazad, de tovább nincs, most higgyem, amit letagadtál?! Már nem tehetem. Te magad lásd, mid volt, s az egész mire épül. S mert hagytad a rejtve-hanyatlást, hát bukj te is el vele végül.
Tetszett a cikk?



