Öledbe hajtanám fejem
s lennék öleb,
de már csak odaadást,
s nem figyelmet kapok Tőled.
Kifordult világ lóg drótkötéleken
sarkaiban pókhálók, s ocsmány fellegek
hiába gondolok múltra, s precíz, tervezett jövőre
mindig fáradt szemem zárt utat
kutat, elég, elmegyek.
Nem értesz,
s persze nem is értheted
Tudom a múltat számon már Te sem kérheted
De még megszakadnék, ha hallanám - kérleled.
Késő már ? Átszakítani
érthetetlen kérgemet.
Talán az is volt mindig.
Könnyel szememben
zavarodottan.
Kóborolva járt s új utakon
otthontalanul.
Kiált a múlt, és sikít a jövő.
Röhög az élet én meg csak
félek.
Nekem ez maradt.
Nem érted,
neked ez nem részed.
s nem is szabad.
Az érzelmest tettetem.
Őrült állat vagyok.
Ennyit tehettem.
S megint üres fejemben lakok.
Kérleltem sorsot, s Istent.
s hiszed-e, adott.
De hálátlan gyermeke az ajándéknak
hátat fordított.
Mert nem elég még ismert vágy sem,
hát még mit lelkem érthetetlenül
ordított.
Meghalsz, ember. Szólt mögöttem.
Sötét mosolyom keserű válasz.
Tudom. Hisz tudom. Unom. Hisz unom.
Nincs hová mennem, én nem ide tartozom.
Látok. Hisz látok. Várok. Hisz várok.
De nincs már mit
és nincs már mire,
próbáltam, de nem tudtam,
próbáltam, de megbuktam.
Félek, hogy álmokat kergetek,
s félek, hogy álmodni fogok.
Hibámról, mely most szakad át,
mint keserűség folyóján a gát,
s melyet látok mindenkit elöntött.
De mit tehetnék,
Te nem figyelsz,
szívem elhúz,
az ég csábít, s az éj vonzz
az erdők vagy egy kötél,
hiába vártalak Idegen, te soha
soha nem jöttél.
Értem. Nem értem miért nem.
Persze tudom. Mert nem létezel.
Csak szívemben halsz meg újra te is,
de velem együtt elvérezel.
Öledbe hajtanám fejem,
s talán merném mondani hát így legyen,
de Te lehunyt szemekkel fekszel,
nincs hová hajtanom fejem.
Kifordult világ lóg drótkötéleken sarkaiban pókhálók, s ocsmány fellegek hiába gondolok múltra, s precíz, tervezett jövőre mindig fáradt szemem zárt utat kutat, elég, elmegyek.
Tetszett a cikk?



