Megszökött előlem végleg ez az ősz.
Ellopta szelíd napsugár-érintését,
Langy szellő ujjainak lusta játékát,
Tincsekkel incselkedő fuvallatait,
Szárnyakat bontó szabadság mámorát.
Megszökött előlem végleg ez az ősz.
Ellopta lomb-szőnyegen rótt sétáinkat,
egymásra nyíló világaink iker-tágulását,
kérdőjelekkel tele lebegését,
a sodrás magával ragadó hevét,
a szerelmes vadóc kalandort belőlem,
játékunk csiklandós pajkosságát,
a kiszámíthatatlan szította éberséget,
a szerelem megfiatalító erejét.
Megszökött előlem végleg ez az ősz.
Ellopta titkos találkáinkat,
érintések vibráló remegését,
összefonódó ölelések csendjét,
a csend ölelését,
a feloldódás örömét,
a szenvedély erejét,
a vágy vonzó-taszító táncát.
Megszökött előlem végleg ez az ősz.
Ellopta emlékedet is zsigereimből,
a vágy tombolását,
az akarás feszültségét,
a tehetetlenség dühét,
a teremtés mágiáját,
a képzelet szárnyalását,
az érzékek kitágulását,
a hit kétségét,
a halál félelmét.
Megszökött előlem végleg ez az ősz.
Nem maradt más, csak hideg, nyirkos magány
csontváztestének fojtó fonódása körém.
Szürke égbolt. Fémes lég.
Nyúlós köd-pókhálók.
Két árvácska: a mulandóság virágai.
Megszállt a hiányod.
Jelen-létté lettél.
Átváltoztattál.
Elpusztítottál.
Megtörtént már.
Persze újjászületek.
Tán még ezen a télen.
Szilveszter éjjelén.
Vajon rámhull-e majd
a felejtés jótékony fátyla?
De addig még itt vagyok,
létezve jeges űrben,
táncolva pengeélen,
kísértve minden éjben,
szólítlak túl a téren,
suttogom: lehettem volna az,
hiszem, tudom.
Megszökött előlem végleg ez az ősz. Ellopta lomb-szőnyegen rótt sétáinkat, egymásra nyíló világaink iker-tágulását, kérdőjelekkel tele lebegését
Tetszett a cikk?



