Végre utolértem a vonatot.
Már elfogyott a szene,
nem birt átmenni a hídon.
(Megy a gözös, megy a gözös
Kanadába, hihi:)
A híd lábánál találkoztam Lee Rosellel,
aki úgy döntött,
felakaszt a népbíróság nevében.
(Népbíró, kisbíró,
hídbíró, hihi:)
Még a hokedlin álltam,
és az utolsó kivánságom
az volt, hadd etessem meg a halakat.
Kaptam La Roseltől egy mangót.
A halak nagyon szeretik a mangót,
illetve csak a trópusi halak, de
azért ezek a román/magyar halak is megették.
Ekkor a fejemben egy csodálatos
költemény kezdett kibontakozni.
Láttam Adyt átjönni a hídon,
fehér kalapban volt és
a fejemben lévő verset szavalta.
Probáltam megjegyezni,
de jött a masiniszta és leszedetett.
Valahogy mindig kiszúr velem a masiniszta.
A népbíróság felmentett,
mert félnótás vagyok.
(Én elmentem a vásárba
egy félnótás, hihi:)
Megraktuk a kazánt
és hátramenetbe kapcsoltunk,
hogy megkeressük az elveszett vagonokat.
Köszönöm neked Lee Rosel,
hogy felakasztottál.
Ha verselni akarok,
akkor azóta is mindig
felakasztom magam(*),
állok a hokedlin
és a halakra gondolok.
Irta a félnotás, 1943,
a magyar román határon.
(*) Az önakasztást csak szigorú orvosi felügyelet mellett ajánlom kedves olvasóimnak. A kockázatokról és mellékhatásokról kérdezze kezelőorvosát vagy gyógyszerészét.
Ekkor a fejemben egy csodálatos költemény kezdett kibontakozni.
Tetszett a cikk?



