Az expedíció, Zempléni Szabolcs és Zempléni Balázs egy tapasztalt vezető, Katona László (hegymászó, oktató, tesitanár) és két másik hegymászó társaságában vágott neki az embert próbáló útnak. A kis csapat Moszkvába repült, majd a kirgizisztáni Bishkek és Osh városának érintése után, teherautókkal jutottak el a 3600 méteren fekvő alaptáborba már a Pamír hegységben. Egy napos akklimatizáció után következett az előretolt alaptábor 4400 méteren. A fiúk, hogy szoktassák szervezetüket a megváltozott körülményekhez, itt több napot töltöttek.
A 8. napon, július 24-én a két fiatal sportoló és vezetőjük 11 órás embert próbáló menet után feljutottak 5300 méterre, a 2-es táborba. A két tábor közötti út nem csak kimerítő volt, hanem veszélyekben is bővelkedett. A csapatnak olyan gleccsereken kellett átkelnie, amelyen 30-40 méter mély merőleges repedések futottak végig, ezeket pedig gyakran belepte a szakadó hó, így nem lehetett látni őket. Szerencsére Balázs és Szabolcs végig nagyon óvatosak voltak, és nem történt bajuk, de láttak olyan hegymászókat, akiket a szakadékból kellett a hegyimentőknek kimenteni.
A 15. napon már 6100 méterig jutottak, és 6200 méteren kezdték meg a sátorállítást, amely a viharos erejű szélben, az elképesztően jeges terepen majdnem három órát vett igénybe. A szél ekkor már 100-150 km/óra sebességgel fújt, a hó pedig vízszintesen esett. A következő napon az időjárás annyira elromlott, hogy a Pamír legmagasabban fekvő Lenin-csúcsára korábban indult csoportok is mind visszafordultak, és még a legtapasztaltabb „hegyi medvék” sem kísérelték meg az életveszélyes utat a csúcsra. A kutatók is alátámasztják, hogy a globális felmelegedés hatására a hegységben sokkal szélsőségesebb időjárás tapasztalható, mint korábban.
Az asztmás sportolók a Mont Blanc 4800 méter magas tetejének meghódítása után, most a 6210 méter magas Razdelnaya csúcsig jutottak, és büszkén jelenthetik, hogy sem az asztmájuk, sem a kondíciójuk nem hátráltatta őket. A két fiatal sikere is alátámasztja, hogy a gondos kezelés és a kiegyensúlyozott terápia mellett, a betegséggel is teljes értékű életet lehet élni, s ez minden asztmásnak reményt adhat.
A túrára való felkészülés során fokozatosan szoktatták hozzá szervezetüket a megerőltetéshez. Eleinte gyakrabban, de rövidebb ideig végeztek testmozgást, ám végül eljutottak arra a szintre, ahol már nincs észlelhető különbség közöttük és egy nem asztmás hegymászó között. Mászás közben is jellemző, hogy felfelé haladva egy ideig romlik az asztmások teljesítménye, ám amint a tüdejük megszokja a terhelést, azonos szinten kezd teljesíteni az egészségesekkel.
A fiúkat egy tüdőgyógyász az út előtt rendszeresen vizsgálta, az előírás szerinti asztmagyógyszereiket pedig vinniük kellett magukkal. A mai modern asztmagyógyszereknek köszönhetően a betegség szinten tartható és a gyógyszerek megfelelő alkalmazása mellett folyamatosan kontrollálható. Mivel az expedíció másik fontos célja az volt, hogy a csapat tagjai megfigyeljék, miként viselkedik a betegség ilyen magasságokban. A tervek szerint a hegymászók naponta kétszer véroxigén és csúcsáramlás mérést végeztek magukon. A mérési eredményeken alapuló feltételezések kiindulópontot adhatnak egy szélesebb körű kutatáshoz. Úgy tűnik semmi sem lehetetlen, még asztmával sem!



