Öt hónap alatt 1500 kilométert tettek meg gyalog, számtalan veszéllyel szembenézve, egy akkora területen, mint Németország, Belgium és Hollandia együttvéve, ám mindössze 31.000 ember él rajta. A rendkívül elhagyatott táj igazi paradicsom az állatok számára, itt senki nem zaklatja őket, legfeljebb néha egy-egy olyan különc őrült, mint Karsten és Leanne. Esetükben természetesen a zaklatást nem kell szó szerint venni, hiszen ők ketten a természet igaz tisztelőjeként csak csendesen megfigyelték az állatokat, és eszükbe sem jutott, hogy bármilyen módon megzavarják az érintetlen természetet.

Még így is előfordult, hogy összetűzésbe kerültek a terület valamely lakójával: egy esetben például egy felbőszült grizzly vette rossz néven, hogy betolakodók vannak a területén. Fegyverek híján először jelzőrakétákkal próbálták elijeszteni az állatot, ám a hatalmas mackó meg sem rezzent a fényes-zajos rakéták láttán. Végül, amikor már csak 2 lépésre volt tőlük a veszélyes bundás, végső elkeseredésükben a sátorponyvát fejük felett lóbálva és hangosan ordítva „rátámadtak” a mackóra, aki meglepetésében végül sarkon fordult, és elcammogott. A területen nem csak a macik jelentik a veszélyt, élnek itt farkason is szép számmal, ám a legtöbb állat nem jelent komoly fenyegetést az emberre. A zord időjárás, és a jeges folyók, melyeken a csorda nyomában át kellett kelni már sokkal inkább. A legnehezebb mégis az egyedülléttel és a kimerültséggel szembenézni, és a szélsőségesen változó hőmérséklettel. „Megsültünk, megfagytunk, kiszáradtunk, átáztunk, széltől dideregtünk. Olyan ez, mint egy végtelen ideig tartó állóképesség teszt.” – írta naplójába Karsten.

A teljes kényelmet egyetlen 2 négyzetméteres sátor biztosította és egy közös hálózsák. 5 hónapig ez volt a nászutaspár lakosztálya, nászágya, felszerelésük tároló helye. Innen figyelték meg a szarvasok életét, a kis karibuk születését, és a természet ezer más csodáját, miközben gyakran az életükért küzdöttek, éheztek, bogyókat ettek, medvével viaskodtak. Az út során azonban megtanultak igazán alkalmazkodni egymáshoz, feltétel nélkül bízni a másikban, és közösen szembenézni bármilyen helyzettel, veszéllyel. Egyetlen segítségük műholdas telefonjuk volt, legvégső esetre. Ezen keresztül tudták tartani a külvilággal a kapcsolatot, és élelmet kérni, amikor már éltük volt veszélyben. A kimerítő, fáradtságos utazás mégis életük legszebb élménye, amely még közelebb hozta őket egymáshoz és a természethez.

Talán mindannyiunknak meg kéne tenni egy ilyen – vagy hasonló utat – hogy valódi társakká váljunk úgy egymás, mint az állatok társaivá, a természet és az Élet valódi részévé, részesévé.
HarmoNet tipp: Új ország a láthatáron - a modern Robinson kisajátítaná szigetét >>



