
A legtöbb űrszemét egyébként a Földhöz közelebbi régiókban kering, fölfelé haladva számuk egyre csökken, majd kissé ismét megemelkedik a geoszinkron pályát elérve. Ez a 36 ezer kilométer magasban található pálya ad otthon a geostacionárius műholdaknak, amelyek forgási ideje megegyezik a Föld tengely körüli forgásával, így állandóan egy földrajzi pont felett keringenek. A távközlési és az időjárási műholdak használják leginkább ezt a zónát, az ezekről levált darabok okolhatóak a megnövekedett űrszemét-koncentrációért ezen a területen.
A fellövések mellett olyan események is tovább növelik az űrben keringő felesleges alkatrészek számát, mint az a 2007-ben végzett kínai kísérlet, amikor is a hadsereg megsemmisített egy műholdat, amely ezernyi darabra robbant szét. Ami egyre égetőbbé teszi a kérdés rendezését, az az, hogy ezek a darabok rendre ütköznek egymással, és ezáltal újabb darabok keletkeznek. Ez a Kessler effektusnak nevezett folyamat egy idő után ellehetetleníthetné bármilyen ember alkotta tárgy biztonságos fellövését, hiszen már így is nem egy „találkozás” nyomait viselik a műholdak, az űrállomások és az űrrepülőgépek. 1991-ben például pályamódosításra volt szükség, hogy az űrrepülőgép elkerüljön egy végzetes ütközést. Kérdés, hogy mi okozza a legnagyobb veszélyt. A tudósok jelenlegi álláspontja szerint a legnagyobb – legnagyobb pusztításra képes – darabok kivédése a legkönnyebb, hiszen pályájukat viszonylag könnyű követni. Az egy centiméternél kisebb darabok általában nem jelentenek akkora veszélyt, bár egy űrséta alkalmával ez is problémát okozhat. A legveszélyesebbnek azokat a darabokat tartják, amelyek elég kicsik ahhoz, hogy nehezen nyomonkövethetőek legyenek, ugyanakkor elég nagyok, hogy ütközések hatására „osztódjanak”.

Emberéletet még szerencsére nem követelt az űrszemét, soha nem következett be a Miért éppen Alaszka? című sorozat egyik morbid epizódjából ismert jelenet, amikor egy műhold rázuhant egy emberre. Ennek ellenére a probléma megoldásával foglalkozni kell, de egyelőre néhány elrugaszkodott ötlettől eltekintve – ragacsos massza magára tapasztaná a darabokat, óriás mágnessel szippantanák össze őket – használható terv még nem készült. Remélhetőleg hamarosan találnak kiutat a tudósok, és nem szigeteljük el magunkat a világűr többi részétől egy óriási roncsteleppel.



