Ma a nőkre egy nagyon érdekes szerep hárul, amely nem feltétlenül hálás minden aspektusában. Versenyeznünk kell. Férfiként és nőként egyaránt. Valamikor réges-régen leosztották azokat a bizonyos szerepeket, mi a dolga egy férfinak és mi a dolga egy nőnek. Ezekben a hagyományos szerepekben volt több ezer éve is talán mindkét oldalnak kiteljesedni. Aztán néhány évtizede valami gyökeres változásnak indult, a nők elkezdtek férfiként viselkedni, a férfiak nőként és felcserélődtek a szerepek. Sokáig nem értettem, sőt észre sem vettem magamon, hogy a nőiességem, a nőiségem, női mivoltom rovására ment ez az egész csereberésdi, én csak szabadon akartam élni. Soha nem mondtam, hogy a hagyományos családi szerepek leosztásában nem hiszek, de azt viszont igen, hogy nekem nem volt alkalmam ezt megtapasztalni gyerekként.

Igazából azt sem tudtam mi a hagyományos, mi lenne a követendő példa, az én családom mindig valahogy olyan furcsa volt. Nagyon sokáig nekünk, anyukámmal az sem adatott meg, hogy igazi anya - lánya kapcsolat legyen köztünk, pedig az létfontosságú, neki is, nekem is és mindenkinek. Ahhoz ugyanis, hogy az ember teljes értékű életet tudjon élni, kvázi egy sikeres életutat tudjon magáénak és a boldogság jellemezze a Földön eltöltött napjainak jelentős részét fel kell ismernie a vele azonos nemű szülővel kapcsolatosan azonosságokat. Van, hogy ezek fájnak.

Édesanyám a múlt század derekán született, fizikai síkon teljesen értelmezhetetlen módon maradt egyáltalán életben, sokat nem tudok róla, legalábbis kevéssé hiszem azt, hogy ismerem. Én azt ismerem, akit látok és feltételezem a látszat mögött az embert, akinek sérülékenységéről volt alkalmam többször is meggyőződni. Ő azonban nem engedhetett meg magának olyan, ma sajnos luxusérzelmeket magának, mint érzékenység, szeretet. Én sem engedtem sokaig meg ezeket magamnak. Az a Világ ugyanis, ahol ma egy nőnek minimum háromszor annyit kell teljesíteni, mint egy férfinak, azért hogy egy látszat világban elismert legyen, harmónikus, idealisztikus, szeretetteljes kapcsolatok megélésére és ápolására egész egyszerűen nem marad idő.


Anyaként és gyerekként is egyaránt nehéz élni egy ilyen világban, és nagyon sok áldozatot követel mindkét féltől, valójában az egész családtól. A legfurcsább számomra talán az volt, mikor sok éves huzavona után elkezdtünk együtt dolgozni anyukámmal, pedig engem soha nem mozgatott az a fajta pénzvilág, amelynek ő évtizedekig a csúcsán volt és amelyben felnőttem én magam is. Mikor elkezdtünk együtt dolgozni azzal kellett szembesülnöm, hogy az egész világ nekem támad, köztük a biológiai értelemben vett családom jelentős része is, hogy anyám szoknyáján ülök, míg ő azt kapta, hogy eltart egy felnőtt nőt. Pedig ez is azon kevés életszakaszaim közé tartozott, amikor hivatalosan, papírforma szerint osztoztunk, vagy nem osztoztunk. Nem is esett ez soha különösebben jól. Ebben a világban, apáról fiúra örökíteni szellemi és anyagi javakat dicsőség, ha apa és fia dolgozik együtt, az kivételes csoda. Ha anya és lánya, az nem értelmezhető. Nem értelmezhető, nem ismert, ez által félelmet kelt, és ami félelmet kelt, az jó agresszív szokás szerint igyekezni kell elpusztítani. Ebben a Világban összeérnek a faszok, melyek javarészt díszfaszok és nem is mindig lehet tudni ki melyik végén áll.

Valahogy mi mégsem adtuk magunkat soha olyan könnyen. Az, hogy a gyerekéveimet és a kisfelnőttségem éveit élve javarészt mindkét szülőm társaságát nélkülöznöm kellett, majd nélkülözni akartam, az alapvetően meghatározta az emberi társas kapcsolatokhoz fűződő viszonyomat. Már régen, saját anyai minőségem megélésére alkalmas korban voltam a jelen konvenciók alapján, mikor elkezdtünk anyámmal közeledni egymás felé egyáltalán. Közel negyedszázadot kellett bepódolnunk és eközben nagyon-nagyon sokat öltük egymást, hogy ki tudjuk fizetni egymás felé a vélt, vagy valós tartozásokat, elsősorban érzelmileg. Ezt a iskolát becsülettel kijártuk mindketten és nagyon nagy árat fizettünk, de ennyi volt a tandíj.

A könnyű feladatokat nem nekünk osztották soha, de én erre büszke is vagyok. Akinek sokat adtak, attól sokat is követelnek. Azt, hogy ő az üzleti világban, mind országos, vagy akár európai szinten is mit ért el ő, arról többen írtak már cikket is, vagy bővebb terjedelmű kiadványok is jelentek meg. A legutóbbi a képi illusztráción nyomon követhető, erről én nem is írnék külön. Azonban azt, hogy mi a legfontosabb számomra, amit tanultam tőle, azt rendezett karakterekbe foglalom.

Azt mondta, hogy kockás papírja mindenkinek van, mint ahogy egy számlája is, amit előbb vagy utóbb ki kell fizetni. Ezen a kockás papíron, van bevétel és kiadás oldal is, melyekre fel lehet sorakoztatni az oda vonatkozó tételeket. Nekünk azonban van fehér lapunk is, amelyre felírhatjuk az álmainkat, vagy felrajzolhatjuk azokat és meg is tudjuk valósítani őket.
Én az anyukámtól azt tanultam, hogy igenis fontosak az álmaim és fontos az hogy meg is valósítsam őket, és azt is volt alkalmam megtapasztalni, hogy erre képes is vagyok. Ebben látom én az édesanyám sikerét, és azt hiszem talán ez neki is fontos, hogy tudja, tudott nekem valamit adni, amit nem lehet számszerűsíteni és elvenni sem tőlem már és képessé váltam tovább is adni.

Én pedig nem győzök ma elég hálás lenni, hogy van alkalmam a vele kapcsolatos érzéseimet megosztani, és nem csak a nekrológját megírni.

Ez egy nagyon nagy kiváltság, sokan vannak, akik nem ébrednek föl pedig csak tettetik, hogy alszanak.

A tavasszal induló Sikerjárat sorozaton ő is szerepelni fog, ha egymás szoknyáján ülünk, ha nem. További információk a rendezvénysorozatról a Sikerjárat FB oldalán érhetőek el, ezen a linken.
Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Címkék:
Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.