Porcelántányér-kék hold csüggött az égen
pelyhet borzolva kuvik vernyogott,
sugarak özönével mintásra terített
takaróm fojtón rám csavarodott.
Hajamba hold-szálakat fonva
kusza álom csüccsent lopakodva
ágyamra s kéretlenül fülembe
hamis szavú dalt dúdolgatott.
Kiálló bordák rácsa, csontként fehérlő
száraz ágak intettek ablakomból
s hiába ragyogott a telihold fénylőn,
szemem üvege elopálosodott.
Tiltakoztam, szóltam volna kérőn:
hagyj el álom, most még ne gyere,
ezer gondolattal kéne megbirkóznom,
vár a holnapi gondok serege.
Tisztáznom lehetne önmagamban,
hol kezdjem, merre vigyem tovább
azt az ölnyi munkát mit megkaptam,
mit tán Sziszifusznak adhatna a világ.
Aztán meg mit kezdjek a neveletlen ikrek
kamasz-kor hozta fájdalmaival,
hova bújjak saját létem öregedéstől félő
rettegésének. korlátaival.
Aludjunk rá, mondták a bölcsebbek,
s míg bolyhos pihével betakart a csend,
szendergésemből hajógondoláján
a Hold mély álom-vízbe evezett.
Hajamba hold-szálakat fonva kusza álom csüccsent lopakodva ágyamra s kéretlenül fülembe hamis szavú dalt dúdolgatott.
Tetszett a cikk?



