
Krieger Los Angelesben született 1946-ban, de San Franciscóban, középiskolás korában kezdett el autodidakta módon gitározni. Mindenféle gitárért rajongott, a hawaii gitártól a flamencóig és a blues-zenészek slide-gitárjáig, de, miután a Los Angeles-i UCLA egyetemre került, és ott megismerkedett a keleti transzcendentális meditációval, a szitár és az ezen megszólaltatott indiai ragák is megragadták képzeletét. Mindezeket a hatásokat ügyesen dolgozta bele saját stílusába. Így került be alig húszesztendősen a The Doors-ba, amelynek zenei szempontból a legszilárdabb és legfantáziadúsabb pillére lett.

A mai napig kevésbé köztudott, hogy Robbie volt a szerzője a The Doors számos sikerdalának, mindenekelőtt a több száz feldolgozást megért Light My Fire-nak, a Love Me Two Times-nak, vagy a Love Her Madly-nek. Bár a nagy oedipus-i dalfolyam, a The End alapvetően Morrison műve, az egésznek misztikus hangulatát Robbie „ragája” adja, (ez különösen szembetűnő volt, amikor Francis Ford Coppola felhasználta az Apokalipszis, most-ban), mint ahogyan az L.A. Woman őrült rohanása, majd orgazmikus végkifejlete (Mr. Mojo Rising…) is nagyrészt Krieger visszhangosított gitárjának köszönhető.

Hogy érzékeljük, mennyire sokféleképpen tudott megszólalni a „háttérben”, vegyünk elő néhány The Doors-dalt, rángassuk ki magunkat Jim delejes hatása alól és próbáljunk csak Robbie-ra figyelni: micsoda atonális kavalkádot játszik a When The Music’s Overben! Az End of The Night köddel bevont kísértet-járás, a Moonlight Drive-ban hajmeresztő bottleneck-hangokat produkál, hogy aztán a Spanish Caravanban végre megmutassa, mit jelent neki a flamenco, és hogyan tudja azt áttenni ugyanabban a dalban elektromos-pszichedelikussá.

De nagyon értett ahhoz is, hogy apró futamokkal aláfessen: Yes, The River Knows, Blue Sunday, Indian Summer…Egy kis dögért sem ment a szomszédba: megint csak vadul slide-ozott a Wild Childban és a Been Down So Longban, de a Roadhouse Blues és a Backdoor Man sem akármi. A The Crawling King Snake töredezett szólójáért a szerző, John Lee Hooker is megemelhette volna a kalapját. A Five To One a téren tán legjobb: valóságos felségsértés, ahogyan Morrison mindentől megrészegült nyögdécselése alatt (let’s together one more time..) variálgat. Amit pedig a The Spy-ban művel, csak 18 éven felülieknek való.

És ugyanő „növi be”, mint egy futó borostyán a házat, a Waiting For The Sunt. Az Absolute Live, amely több mint 40 év távlatából is a rock-történet egyik legjobb élő albuma, Morrison mellett Kriegerről szól, a Who Do You Love „üvegezésétől” a The Celebration of The Lizard kakofóniájáig. És ha már a Light My Fire-ral kezdtük: amikor a dalt koncerten adták elő, és Ősárkánygyíksága már unta, Robbie gyönyörű szép, hosszú improvizációkat engedhetett meg magának, például szívesen értelmezte át bennük a Beatles Eleanor Rigby-jét.

Robbie egészen 1973-ig hű maradt a The Doors-hoz, de, mint aki megszokta, hogy „hátul” áll, később sem tülekedett. A 70-es években a The Doors dobosával, John Densmore-ral alakította meg a Butts Bandet, később szólóban próbálkozott, a legnagyobb sikert az 1989-es No Hablával érte el. Ellentétben Densmore-ral és Ray Manzarek orgonistával, nem vett részt aktívan a Morrison-mítosz építésében, sem pedig rombolásában, a volt társak közül egyedül ő nem írta meg emlékiratait, csak az együttesről, illetve a korszakról szóló dokumentumfilmekben szerepelt. Időnként beszállt más neves bandákba, például több felvételen szerepel a Blue Öyster Cultnál, 1999-ben pedig a woodstock-i fesztivál 30. évfordulóján a Creed-del lépett fel. Fél-visszavonultságában felfedezte a festészetet, több kiállítása volt Amerika- szerte. A 80-as években egy romantikus tv-filmben színészi szerepet is vállalt, de inkább dalait adta a filmnek, a Forrest Gumptól az Észveszejtőig.

1999-ben Krieger ismét rátalált a régi társakra, akik Ian Astbury-vel, a Cult énekesével akartak feleleveníteni a The Doorst. A „21 századi” változat azonban Densmore-nak nem tetszett, kiszállt, perelte Robbie-t és Ray-t, akik ezt követően Ray Manzarek and Robby Krieger of The Doors, majd végül Astbury-vel Riders On The Storm néven maradtak együtt és ápolták egy ideig az Ajtók örökségét. Rövid ideig Suart Copeleand a Police dobosa is velük volt, később Astbury otthagyta őket, helyére a Fuel ex-énekese, Brett Scallion lépett, vele adtak egy felejthetetlen koncertet a Margitszigeten.

2008-2009-ben Krieger is részt vett azon az Experience Hendrix koncertsorozaton, amelyen világhírű gitárnyűvőkkel emlékeztek Jimire. Más-más gitárosokkal azóta is minden évben útra kelnek, hogy életre keltsék bálványuk örökérvényű muzsikáját.
2010-ben Singularity címmel megjelentette pályafutása immár hatodik szólóalbumát.



