
Az első híres John Paul Jones (1747-1792) skót származású tengernagy volt, az amerikai szabadságharc hőse. Az ő nevét vette fel az 1946. január 3-án az angliai Kent grófságbeli Sidcup-ban John Baldwin néven világra jött fiatalember, akinek mindene volt, csak militáris múltja nem: abszolút zenészcsaládból származott, apja pályáját mozizongoristaként kezdte, később big bandet vezetett, anyja pedig musical-énekesnő volt.
A kis John Paul természetesen nagyon hamar rákapott a zenélésre, 14 éves korában már templomban orgonált és kórust vezetett, de közben rajongott Bill Bill Broonzy-ért, Charles Mingusért és Rahmanyinovért egyaránt. Egy évvel később már jazz-bandában játszott, majd basszusgitárosa lett a Jet Harrist és Tony Meehant, a Shadows-ból kivált két muzsikust kísérő bandának. E "háttérzenekarban" két nagyreményű ifjú gitározott: John McLaughlin és Jimmy Page...

Meehan fedezte fel a kisfiú rendkívüli tehetségét és sokoldalúságát, és mivel akkortájt a Decca cégnél dolgozott producerként, beajánlotta őt stúdiózenésznek. Ebben az időben vette fel, Andrew Loog Oldham sugallatára a John Paul Jones nevet, és vált hamarosan London legelismertebb hangszerelőjévé. Valószínűleg könnyebb lenne felsorolni azoknak a nevét, akikkel nem dolgozott valamilyen szinten azokban az években, miután 1964 és 1968 között több mint 5000 lemezfelvételen közreműködött!
Csak néhány név azok közül, akik igénybe vették szolgálatait: a Rolling Stones, a Herman’s Hermits, Cat Stevens, Lulu, Tom Jones, Jeff Beck, a Walker Brothers, Dusty Springfield, Joe Cocker és Donovan. Közben még ajánlatot kapott Cliff Richardtól is, hogy lépjen be a Shadows-ba, Jonesy azonban ezt - a rock szerencséjére - elutasította. 1964-ben még egy önálló kislemezt is készített, A Foggy Day In Vietnam címmel, amely azonban nem verte ki a biztosítékot "aktualitása" ellenére.

1968-ra tehát gyakorlatilag az egész szakma megismerte John Paul Jonest, és - milyen érdekes az élet - éppen a sokak által lenézett stúdiómunkának köszönhette, hogy az éveken át szintén session-zenészként "tengődő" Jimmy Page-dzsel ismét összefutott, Donovan Hurdy Gurdy Man című felvételén. Ekkor már haldoklott a Yardbirds, amelynek megmentését Jimmy-től várták, ő azonban messzebbre tekintett. A többi már történelem: a két régi kolléga maga mellé vett két ismeretlen őstehetséget, Robert Plantet és John Bonhamet és megszületett a Led Zeppelin.
Három őrült, egy stabilizáló erő: ez volt leegyszerűsítve a Zep képlete, és ebben Jonesy képviselte a nyugalmat, a szilárdságot, az összetartó energiát - miközben ő a színpad rendezői baloldalán csendesen a háttérben maradt. Az ő biztonsága tudatában Page, Plant és Bonham nyugodtan garázdálkodhattak a hangok között, mert tudták, hogy a "kis róka" helyére teszi a dolgokat. És milyen szinten! Aligha kétséges, hogy JPJ ott van minden idők legjobb öt basszusgitárosa között.

Hallgassuk csak meg, miket művel a Dazed and Confused-ban, a How Many More Times-ban, a What Is And What Should Never Be-ben, vagy a Lemon Songban! Közben már az első album nyitószámában, a Good Times Bad Times-ban megmutatja, hogyan "rendezi" harmóniává Jimmy és Bonzo "szándékos fáziskéséseit", amely a Zep különleges erejének egyik titka lett. Figyeljük csak meg, mennyire "más tempóban" mozog a három hangszer a Heartbreakerben, a Living Loving Maid-ben, a Celebration Day-ben, a Black Dogban vagy a későbbi dalok közül a Custard Pie-ban és az In My Time of Dyingban. És akkor még csak basszerosi ténykedését méltattuk.

Pedig billentyűsi munkássága legalább ennyire figyelemre méltó: Hammond-orgonát szólaltat meg a Thank You-ban - szinte látjuk, hogy a nap alábukik a tengerben - mellotron adja a fenséges hátteret Page gitárjának a The Rain Songban, az elektronikus billentyűi adnak keleties hangulatot a Friends-nek és mindenekelőtt a Kashmirnak, feszes funky-ra veszik a Trampled Under Footot, misztikus ködbe burkolják az In The Lightot, az In The Eveninget és főleg a No Quartert, amely az ő védjegye és a koncerteken "magánszáma" lett. Ilyenkor a nagyobb bulikon fél órára is magára hagyták a többiek, és az elektromos zongorás szólóból gospel-dallamokat, és klasszikus concerto-részleteket bontott ki, tisztelegve valamennyi ihletője előtt. És elfeledkezhetünk a legnagyobb Zep-opusban, a Stairway To Heavenben játszott blockflőte-betétről, vagy azokról a mandolin-futamokról, amelyeket a The Battle of Evermore-ban, vagy a Going To Californiában adott elő?
Jones, aki amúgy is kerülte a nagy felhajtást és a balhékat (állítólag a Zep-időszakban egy ügye volt, az is véletlen: elaludt egy joint szívása közben egy New Orleans-i szállodában és kis híján felgyújtotta a hotelt), a Zep 1980-as megszűnése után visszatért a stúdiómunkához: dolgozott Paul McCartney-vel, Roy Harperrel, írt filmzenét Michael Winnernek a Segélykiáltás című mozihoz (ebben két számban Page is játszott), majd olyan remek albumoknál producerkedett, mint a The Mission Childrenje, vagy az R.E.M. Automatic For The People-ja.

Állandó kihívás-keresését bizonyítja, hogy belefért palettájába a szüntelenül kísérletező Brian Eno, a katalán neopunk csapat, a La Fura Dels Baus, a görög származású avantgard performance-művész, Diamanda Galás, akivel egy szenzációs kortárs zenei lemezt készítettek közösen 1994-ben The Sporting Life címen, majd a közelmúlt a Foo Fighters, amelynek akusztikus lemezén ismét elővehette háromnyakú mandolinját. Dave Grohl, a FF énekese a Jonesy-val való találkozást és együttműködést "az életében történt második legnagyobb dolognak" nevezte.
Jellemző, hogy JPJ első önálló albumát, a Zoomát csak 1999-ben készítette el, és ekkor turnézott először önállóan. Ekkor Zep-átiratokat is előadott, bár számára az együttes története az 1988-as Atlantic-bulival – akkor úgy tűnt - egyszer s mindenkorra véget ért. 2001-ben aztán valóban nagyot dobott második szólólemezével, a Thundethieffel, amelynek egyik vendége Robert Fripp, a King Crimson atyamestere volt. Fellépett egy mandolin-fesztiválon, segített az új-zélandi Datsuns együttesnek, aktív részese volt annak a kortárs zenei és táncestnek, amelyen Merce Cunningham koreográfus és John Cage zeneszerző életművét idézték fel.

Természetesen ott volt ő is a londoni O2 Aréna színpadán 2007. december 10-én a Led Zeppelin reunionon, amely talán az utolsó volt a banda történetében. Igaz, ez nem rajta múlik, hanem Robert Plant-en, aki időközben nagyon eltávolodott ettől a zenei világtól. Amikor megnézte Johnsyt az „alkalmi” supergroupjában, a Them Crooked Vultures-ben a hangerő miatt napokig nem hallott. Ő már csendesebb muzsikára vágyik.
Egyébként a Dave Grohl, Josh Home és John Paul Jones alkotta Them Crooked Vultures 2009. augusztusában mutatkozott be Chicagóban és az év novemberében egy sikeres lemezt is piacra dobott. A Foo Fighters-nek viszont jelenleg annyira fut a szekér, hogy Dave Grohl egyelőre „pihenteti” ezt a projectet.

Jonesy-ról a legutóbbi hír az volt, hogy fellépett a Reading és Leeds Fesztiválon Seasick Steve amerikai bluesgitáros mellett.



