
Elvis Presleyvel, Bill Haleyvel, Chuck Berryvel, Fats Dominóval és Jerry Lee Lewis-szal együtt a műfaj egyik alapító atyja. Kevesen tudják, hogy a rock and roll korszak előtt voltak gospel- és bluesfelvételei is - ezekért nem ölték egymást a népek. Ami a fénykorában előkerült közülük, jóindulatúan így könyvelte el a nagyérdemű: igen, igen de… Mégis: neki tulajdonítják a már szállóigévé vált kijelentést miszerint: A bluesnak van egy édes gyermeke, s ezt rock and rollnak hívják. Nem a szerénységéért szerettük: egyes szám harmadik személyben fogalmazva rendszeresen titulálta magát a rock and roll királyának.
A Georgia állambeli Maconban jött világra 1935. december 5-én (egyes források szerint 25-én, sőt 1932. december 5-i dátum is ismert). Tizenketten voltak testvérek, igen nyomorúságos körülmények között éltek. A zenével, pontosabban a gospellel a Seventh Day adventista gyülekezetben került közelebbi kapcsolatba. Emlékei szerint családjában nem nagyon szerették a bluest (nem csoda, hiszen apja vándorprédikátor volt.) Ő mégis kísérletezett e műfajban - az ötvenes évek elején készült lemezei nem okoztak sokkot.

Lloyd Price-nak, az ötvenes évek elején jó névnek számító énekes-szerzőnek a segítségével tette meg az első lépéseket. Az 1955 őszén megjelent Tutti Fruttival futott be, ez minden idők egyik legtöbbet játszott rock and rollja. Érdekes ő maga nem lett vele listavezető, ám Pat Boone a „csúcsra énekelte”. Rock and rollja az afro-amerikai gyökerekből táplálkozott.
Jött a többi lehengerlő siker – a Long Tall Sally, a Good Golly Miss Molly, a Rip It Up, a Lucille, a Babe Face, a Ready Teddy, a True Fine Mama és mások. Saját szerzeményei mellett a Leiber-Stoller, Blackwell-Marascalco kettős - és persze sok más szerző dalai szerepeltek a repertoárján.

Az ötvenes évek végén eltűnt, csak a vallásnak élt, majd a hatvanas évek derekán tért vissza diadalmasan. A közönség őrjöngve fogadta, s persze ő maga is szította az indulatokat a hangszerén táncolva, ruháit szétdobálva.
Ismét előkerült a rhythm and blues a lemezein. A hatvanas évek végén a kezdő Jimi Hendrixet is a zenekarába szólította. Ha tudta volna, micsoda gyémánt birtokába jutott, dehogyis hagyta volna elmenni…

A hetvenes évektől a nosztalgiakoncertek sztárja volt. Ezek egyike alapján készült a Magyarországon a mozikban rövid ideig játszott Régi idők rockzenéje című nagysikerű zenés film. Ott volt az 1972-es Wembley-ben tartott óriáskoncerten is. Közben olykor-olykor ismét visszatért a valláshoz. A nyolcvanas-kilencvenes években is aktív, ha távolodott is az élvonaltól. Ez nem volt akadálya annak, hogy 1986-ban elsők között bekerüljön a rock and roll halhatatlanjai közé. Amikor 1995-ben Clevelandben megnyílt e halhatatlanok "otthona", a megnyitóról ő sem hiányozott.
Már a hatvanon túl, 1998-ban egyetlen estére személyesen megajándékozta a rock and roll magyar rajongóit legnagyobb sikereivel a Kisstadionban (Jerry Lee Lewis és Chuck Berry társaságában.)

Lemezeiről nehéz számot adni. Sorlemeze viszonylag kevés volt, de a válogatásokkal együtt meghaladta a százat. Ennek az összegzésnek az a szépséghibája, hogy rengeteg az átfedés a lemezek között. Még 2008-ban és 2009-ben is gondoltak rá a kiadók. A legnagyobb slágerek mellé mindig kerülnek elő ritkaságok például a gospeljei és bluesai közül.
Rengetegen éltek dalaiból, hirtelen a korai Beatlest és a Swinging Blues Jeanst, az olasz Adriano Celentanót, vagy Johnny Wintert említsük. Nagy tisztelettel méltatja őt a Rolling Stones, John Fogerty, David Bowie, Elton John, Bob Dylan – egyszóval mindenki, aki maga is letette névjegyét.
Élő produkciói közül a már említetteken érdemes szólni arról, hogy Bill Clinton meghívta elnöki beiktatására, s ott volt az atlantai olimpia záróünnepélyén. Az utóbbi években nem volt emlékezetes koncertje. Ettől még örökre ő az egyik király Rock and Roll-országban.



