
A kerekded alkatán kívül védjegye az örök mosoly és persze Lucille keresztnevet viselő, családtagként szeretett és kényeztetett gitárja - nőt sem lehet tán jobban szeretni.
Legutóbbi lemeze, a One Kind Flavour két évvel ezelőtt jelent meg, kapott is érte egy Grammy-díjat. A tervek között egyelőre nem szerepel újabb korong, de bízvást lehet számítani a kiadók vadászkedvére, s netán ő maga is előrukkol valami meglepetéssel.

S ha nem is hozakodik elő újdonsággal - válogatások nélkül - több mint száz lemezével nyugodtan csücsülhet a babérjain. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy bárki ebből a hatalmas mennyiségből kiemeljen és „leg” jelzővel illessen egy B.B. King-lemezt. Legyen szabad azonban e sorok írójának néhány remekművet kiemelni – anélkül, hogy a többit lesajnálná.
Kezdjük mindjárt az 1956-ban megjelent elsővel, a Singing The Blueszal. Méltán emlegetik a legjobbak között az 1965-ban megjelent Live at The Regalt, vagy a Live! B.B King on Stage-et. S ha már sorolunk, ne maradjon ki az 1971-es Live in Cook County Jail, vagy a Live at St. Quentin, az 1993-as Blues Summit, netán a 80 című korong – amelynek évszámát nem nehéz kiszámítani. Remekmű a legutóbbi, a One Kind Flavour is. A többiek között is mindenki megtalálhatja a szívéhez legközelebb állót. A felsorolásból is kitetszik, hogy hozzám a koncertlemezei állnak a legközelebb.

A leghíresebb dalokból is akad több tucat. A teljesség igénye nélkül: Sweet Sixteen, a You Know I Love You, a Please Love Me, a Sweet Little Angel, az Everyday I Have The Blues, a How Blue Can You Blue Get és a The Thrill is Gone mind a műfaj nagy értéke, sőt, az utóbbi az ő egyik nagy kedvence.
A tizennégy Grammy mellett jutott B.B. Kingnek jó néhány a W.C. Handy-díjból, amely a blues legrangosabb elismerése – ma már Blues Music Awards a neve, de értéke nem csökkent. Aztán ott vannak a különböző rangsorok, listák: a Rolling Stone magazin minden idők 100 legjobb gitárosa között a 3. helyre sorolta, s 3. lett a Time magazin tavaly megjelent örökranglistáján, amelyen a legjobb elektromos gitárosokat szedte össze. Van persze Polar-díja, s egy sor egyéb kitüntetése, ami nyilván jólesik neki. Természetesen az öregúr tagja a rock and roll és a blues halhatatlanjai népes klubjának is.

S egy kicsit az életéről is szóljunk – elvégre egy újszülöttnek minden vicc új. Nem vicc: B.B King 1925. szeptember 16-án született Mississippi államban, valahol Indianola és Itta Bena között egy farmon, igazi neve Riley B. King. (Indianolában adták át egyébként emlékmúzeumát is néhány éve). Tizennégy éves korától gitározik, a szakmai trükköket maga csiszolgatta. Saját hangszert eszkábált, első igazi gitárjához 16 éves korában jutott. Első lemeze, a nevezetes Three O’Clock Blues 24 éves korában jelent meg.
Fiatal korától volt saját rádióműsora. A legnagyobb hatást Django Reinhardt, Bukka White (unokabátyja) és T. Bone Walker gyakorolta rá. Ismert művésznevén memphisi éveitől emlegették: a Beale Streeten játszott, elnevezték Beale Street Boynak, innen a B.B. rövidítés.

Élete egy regény, kötetet igényelne azoknak a zenészeknek felsorolása, akikkel színpadon vagy lemezen játszott. Említsük meg azért Albert Kinget, Albert Collinst, Eric Claptont, Etta Jamest, Otis Rusht, Paul Butterfieldet, Stevie Ray Vaughant – csak a többiek meg ne sértődjenek...
Láthattuk a Blues Brothers 2000 című filmben, s gyakori vendég tv-műsorokban. Összesen négyszer lépett fel magyar közönség előtt. 1996-ban, - azóta is példa nélküli módon, megsajnálva a kinn rekedt várakozókat - egymás után két koncertet is adott a Budapest Kongresszusi Központban, majd 97-ben és tavaly a BS-ben Susan Tedeschivel. Jól elanekdotázott, s persze zenélt is. Azzal fenyegetőzött, hogy még visszajön. Nem bánnánk...



