
A markánsarcú, nyurga, sovány dobos, akinek félelmetes vonásait csak erősítették a szokottnál erősebb szemfogai, és lángvörös haja, a jazz-ből indult, a rhythm and blues-ban is elidőzött, majd következett számára a rock időszaka. Jack Bruce-szal, akivel már Kornernél és Bonddal is együtt muzsikált, valamint Eric Claptonnal némi produceri segédlettel összehozták a Creamet, amelyet 42 évvel feloszlása után is legendák öveznek, mindenekelőtt a különleges dallamvilág és az utánozhatatlan improvizációk miatt.

Baker valóságos extázisban dobolta végig a lemezeket, a koncerteket, elkövetett olyan trükköket, hogy pörgetés közben zsonglőrként dobálta dobverőit, vagy egy kezében kettővel is játszott, aki látott egy-egy archív felvételt Cream-buliról, Baker-szólóval, ma sem tud betelni a varázslattal. Különösen az N.S.U., a Toad, vagy a Sweet Wine című darabokban nyújtott felejthetetlent. De a társainál is egoistább dobos még arra is képes volt, hogy rugóskéssel fejezze ki nemtetszését Jack Bruce produkciójával szemben. Miután már végképp nem bírta egymást a három király, Baker, Clapton, Stevie Winwood és a francia Rick Grech megalakította a Blind Faith-et, de mivel itt az egy főre jutó önzés, ha lehet, még magasabbra hágott, csak egy lemezt bírtak ki.

Ekkor Baker gondolt egy nagyot, és mivel már egy ideje vonzotta az afrikai zene, összehozta az Airforce együttest, fekete ütősökkel, énekesnőkkel súlyosbítva. A széthúzások itt sem kímélték a csapatot, ahová az Utálatos Vörös betette a lábát, és ezután éveken át csak ritkán tűnt fel - igaz, a nigériai Felsome Kutival készült lemezei, és jazz-ihletésű próbálkozásai a gyűjtők féltett kincsei a mai napig (ha egyáltalán rájuk találnak valahol).

A 70-es évek második felében Ginger a korábbi Gun együttes irányítóival, a Gurvitz-fivérekkel készített kemény hard-rock lemezeket, majd ismét homály borult rá. Egyik utolsó nagy dobása 1994-ből származik: miután részt vett egy évvel korábban a Jack Bruce 50. születésnapjára rendezett bulikon (erről remek kettős album is született), Jack-kel és Gary Moore-ral olyan nagyszerű albumot készítettek, amelyről joggal mondták: újjászületett a Cream. De ez is csak egylemezes kísérlet volt. Az igazi Cream a 80-as évek végén állt újra össze, amikor az együttest beválasztották a Rock and Roll Hall of Fame-be.

1993-ban Magyarországon is fellépett a ma már teljesen ősz, de ma is elég sűrű életű Ginger Baker. Jonas Hellborg basszusgitárossal alkotott jazz-bandájával játszott az azóta leégett Globe színházban.

Aztán elérkezett 2005. májusa, amikor a rockrajongók millióinak álma megvalósult, a Cream a londoni Royal Albert Hallban, majd az év októberében New Yorkban, a Madison Square Gardenben adott néhány felejthetetlen koncertet. A londoni bulikról dupla CD-t és dupla DVD-t jelentettek meg. A folytatás azonban elmaradt, mert a feszültség továbbra sem csökkent a dobos és a basszeros között. Ginger szerint Bruce olyan hangosan játszik, hogy az számára elviselhetetlen. Jack pedig a Rolling Stone magazinnak azt mondta, hogy a kapcsolatuk a „kés élén” táncol. De legalább boldogok mostanában, mert különböző kontinenseken élnek (Bruce Angliában, Baker pedig Dél-Afrikában). „Bár gondolkozom, hogy jobb lenne, ha elköltözne. Még mindig túl közel van.” – ecsetelte a köztük lévő kibékíthetetlen ellentétet Jack.

Ami az elmúlt 10 évben megjelent CD-ket és DVD-ket illeti, kaptunk bőven belőlük, a Cream, a Blind Faith és a Baker Gurvitz Army időszakából is. Sőt, Tony Palmer 2006-os filmjében (Ginger Baker In Africa) megismerhetjük utazásait és zenei kötődését a fekete kontinenshez. Időközben elkészült és tavaly megjelent az önéletrajza is Hellraiser címmel.



