Az elmúlt tíz év életem legjobb szakasza volt - vallja Lassúkezű, azaz Eric Clapton két évvel ezelőtt magyarul is megjelent Önéletrajzában. Elsősorban magánéletére érti ezt, de ha az utóbbi éveit szakmai oldalról nézzük, bőven érvényes erre is.

Magának követeli őt a blues, a rock és a pop is. Joggal, hiszen mindegyik műfajban letette névjegyét. Emberből van, soha nem volt hibátlan, ezzel együtt szerethetjük őt. (Természetesen nem kötelező).
 
Ami a mostani formáját illeti, elég csak a Crossroads fesztiválokra, vagy Stevie Winwooddal és Jeff Beckkel közös már lezajlott és küszöbönálló szuperkoncertjeire, lemezeire gondolni, vagy felidézni a Cream röpke feltámadását. Persze sok más is történt ebben az évtizedben: megjelent a Robert Johnson-album, volt közös lemeze B. B Kinggel és JJ Cale-lel (a Cocaine szerzőjével) – csak úgy kutyafuttából.

 
Külön öröm, hogy 2006. júliusában az ereje teljében lévő, sztárallűröktől mentes Claptont láthattuk-hallhattuk a Budapest Sportarénában. Nekünk szólt az I Shot The Sheriff, az Old Love (Robert Crayjel), az After Midnight, a Nobody Knows You, When Your’re Down and Out, a Little Queen of Spades (Robert Johnson emlékére), a Further On Up The Road, a Cocaine és a Crossroads. (Lehetne még egyszer? Akár Stevie Winwooddal?)
 
S most egy kis történelem. E.C. Ripleyben, Surrey megyében született 1945. március 30-án. Nagyszülei nevelték, nagy traumaként élte meg, hiszen anyja élt. A zene hamar gyökeret vert benne, a blues-zal rádióműsorban találkozott először mégpedig Sonny Terry és Brownie McGhee „képében”. Önéletrajzából tudjuk, hogy példaképe volt Big Bill Broonzy, akitől a technikát próbálta ellesni, akárcsak Jimmy Reedtől. Muddy Waters Honey Bee számának lekoppintásával is próbálkozott.
 
Az iskolában csatlakozott a Roostershez, emlékei szerint aprócska zenekar volt, felszerelés nélkül. Azután következett a Yardbirds, a brit rhythm and blues egyik első fecskéje, amelyben megízlelte, milyen dolog is minden áldott este zenélni. A For Your Love azonban a vég kezdete volt számomra – írja önéletrajzában. Nem látta, hogyan lehetne tovább folytatni megalkuvás nélkül – indokolta „menekülését” a már sikeres csapatból.


John Mayall Bluesbreakers-ébe 1965-ben került. A Bluesbreakers with Eric Clapton korszakos lemez, máig a gyűjtők féltett kincse. Újabb egy év után következett a Cream. Mint írja, kicsit félt hogyan él majd meg egymás mellett Jack Bruce és Ginger Baker – akiknek viszonyáról nem sok jót hallott. Hát megéltek - vele együtt. A klasszikus Wilie Dixon, Howlin’ Wolf és mások bluesaival, a világrengető NSU-val, a White Roommal  és a Sunshine of Your Love-val két évig dübörgött a bivalyerős Cream. Neki azonban volt némi hiányérzete, s úgy érezte, hogy ha sikerült volna az általa mindig csodált Stevie Winwoodot bevonni, tovább élhetett volna a banda.
 
A Cream után a villanásnyi Blind Faith következett Winwooddal, majd a Delaney és Bonnie, a Derek and The Dominos. 1970-ben megjelent első szólóalbuma, de betört életébe a drog és az ital. Barátai - Phil Collins, George Harrison - hajánál fogva húzták ki a mélyből, ezt az 1973-as Rainbow-koncerttel hálálta meg. A buliról nem hiányzott a Who főnöke, Pete Townshend sem, akinek a fejéből pattant ki ez az ötlet, valamint a hű barát Stevie Winwood és Ron Wood. Néhány évvel ezelőtt egy sajtónyilatkozatában elismerte, hogy még a nyolcvanas években is tartott alkoholos-drogos korszaka.

 
A hetvenes évek két nagyszerű lemeze, a 461 Ocean Boulevard és az E. C. Was Here után olykor nagyot zuhant a színvonal. Az 1980-as Just One Night azonban ismét telitalálat, akárcsak az 1988-as, ezüstjubileumára szánt Crossroads – gyöngyszemekből kirakva. (A hat vinyl album később 4 CD-n megjelent.)

A kilencvenes évektől a jobbik énje került előtérbe, a Royal Albert Hall-ban 24 estén át önmagát múlta felül, az 1991-es 24 Night album óriási siker. Az 1992-es Unplugged, rajta a balesetben elhunyt kisfia emlékére született Tears in Heavennel, a From the Craddle a blues alapnótáival, a második Crossroads-összeállítás koncertfelvételekkel mind ínyencfalat volt.
 
A kilencvenes évektől özönlöttek is az elismerések, Grammy-díjból máig 17-et gyűjtött, háromszoros rockhalhatatlan a Yardbirds, a Cream és szólólemezei után.
 
Lassúkezű játszott az évek során Alexis Kornerrel, B. B. Kinggel, Buddy Guy-jal. Stephen Stillsszel, Bob Dylannel, John Lennonnal, George Harrisonal, a Rolling Stonesszal, Phil Collinsszal és Carlos Santanával – korántsem teljes a lista.

 
Az új évezredben CD-vel és DVD-vel tisztelgett egyik példaképe, Robert Johnson, a delta blues királyának emléke előtt. Megkezdte Crossroads-fesztiváljait: 2004-ben és 2007-ben is a legjobbakat sikerült összehoznia Robert Lockwoodtól B.B. Kingen és Buddy Guy-on át Carlos Santanáig.

Idén - miután májustól összebútorozik néhány koncertre Winwooddal - június végén megint lesz Crossroads Chicagóban. Több tucat világhírű gitáros lesz vele, köztük: Jeff Beck, B. B King, Jimmie Vaughan, Albert Lee, Allman Brothers, ZZ Top, Doyle Baramhall II (Budapesten is itt volt Claptonnal), Sheryl Crow, Stevie Winwood, Hubert Sumlin, Joe Bonamassa, Keb’ Mo’ – bármelyiküket szívesen látnánk Budapesten.
 
A fesztivál bevételeivel Clapton – saját szomorú sorsára emlékezve - az Antiguán működő drogambulanciának kíván segítséget nyújtani. A korábbi fesztiválokról DVD jelent meg, nyilván így lesz az ideivel is.

S mire számíthatunk még? Megint csak önéletrajzát idézzük. Minden turnéját azzal fejezi be, hogy ez az utolsó. Hiányzik a családja, a szállodákban nem alszik jól, fizikai fájdalmai vannak. E panaszok ellenére számos nagy bulit ígér az idei nyár Erickel.



Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Címkék:
Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.