Tizenéves korában, mint kortársai, őt is a rockzene vonzotta, még otthon hozta létre az Aphrodite’s Child együttest, amely 1968-ban egy Pachebel-darab átiratával, a Rain And Tears cíművel berobbant a világ élvonalába. A zenekar, amelynek énekese Demis Roussos volt, öt évig játszotta klasszikus ihletésű muzsikáját, a csúcsra az 1972-ben kiadott 666 című kollázslemezzel jutott.

Vangelist ekkor már azonban az új elektronikus hangszerek és a nagyobb, tematikus kompozíciók érdekelték. 1971-ben jelent meg a Fais Que Ton Réve Devienne Réel (Legyen álmod valóság) című önálló lemeze, a 68-as diákmozgalmakat megörökítő hangmontázs. Ez a "látható" zene lett a visszavonultan élő muzsikus egyik vezérlője immár több mint három évtizedes szólópályafutásán.

Vangelist ma már a filmtörténet olyan nagy zeneszerzői mellett emlegetik, mint Rózsa Miklós, Nino Rota, vagy John Williams. Dramaturgiai pillért adott Hugh Hudson Tűzszekerek című, olimpiai témájú filmjének (Oscar-díjat is kapott érte), dolgozott honfitársával, Costa-Gavrasszal (Eltűntnek nyilvánítva), az ő zenéjére jelent meg a Szárnyas fejvadász, és sokak vélekednek úgy, hogy a Bounty új változata, valamint Ridley Scott 1492-je elsősorban Vangelis zenéje miatt nézhető. Nem véletlen, hogy a Tűzszekerek és az 1492 zenéjét koncertszerűen is előadják. Vangelis ezeket megelőzően már dolgozott Frédéric Rossif természetfilmjeiben, és Francois Reichenbachnak a vendégmunkásokról szóló dokumentumfilmjéhez, az Ignacióhoz is ő írt zenét. Ezek a többnyire egyszerű, csaknem minimalista dallamú, az elektronikát is emberivé tevő zenék úgy meg tudják mozgatni a képzeletet, mintha csak agyunkban vetítenék a filmeket.
A filmzene persze csak egy része Vangelis hatalmas életművének. Készített nagyszabású oratóriumszerű műveket - ilyen volt az 1975-ös Heaven And Hell, az 1984-es Mask, vagy a Mars-expedíció tiszteletére az athéni Akropolisz lábánál 2001-ben előadott Mythodea -, világzenei kísérlete volt az 1979-es China, a Spiral és az Albedo 039 az űrzene felé hajlott, míg a See You Laterben a 80-as évek elejének háborús hisztériáját örökítette meg. (Több motívuma nálunk tv- és rádióműsorok szignáljává vált.) Német nyelvű sanzonlemezt vett fel a legnagyobb olasz Brecht-énekesnővel, Milvával, a görög népzene hagyományai szólalnak meg azon a két albumon, amelyet Irene Papasnak írt, az El Greco festményeire írt művének sztárvendége pedig a világhírű katalán szoprán, Monserrat Caballé volt. 1998-ban az ő muzsikája gazdagította az El Greco című görög filmet is.

Többször dolgozott együtt Jon Andersonnal, a Yes énekesével, sikeres lemezük volt a Máltai sólyom című legendás "fekete filmet" felelevenítő Friends of Mr. Cairo. Vangelis pályafutását díjak sora szegélyezi, a NASA-elismerésétől kezdve a francia Chevalier Order of Arts and Letters kitüntetésen át az egyik athéni egyetem doktori címéig. 2008-ban az amerikai Hellenic Institut is díjjal jutalmazta „kivételes művészi hozzájárulásáért” a hellén kultúra megismertetéséhez.
Vangelis világpolgár. A 60-as években a "fekete ezredesek" diktatúrája elől menekült el Görögországból, élt Párizsban, Londonban, Los Angelesben, de az utóbbi évtizedben egyre gyakrabban tér haza. Ritkán koncertezik, még ritkábban nyilatkozik. "Amióta az eszemet tudom, a zene párhuzamos volt mindennel, amit csináltam és gondoltam. A zene a legjobb eszköz arra, hogy megértsük a világot és kommunikáljunk a természettel" - mondta évekkel ezelőtt.



