
A birminghami születésű muzsikus, mint olyan sokan, eredetileg gitározott, de egy meghallgatáson basszus-hivatalt ajánlottak neki, és megmaradt a négy húr mellett, sőt bőgőzni is megtanult. Így került be a Ian Campbell Folk Group-ba és ez vezette el 1970-ben a brit folk-rock egyik legkiválóbb csapatába, a Fairport Conventionba, amely a Strawbs és a Pentangle mellett meghatározta ezt az irányzatot. (Bizonyos fokig ide sorolható Roy Harper is…) Az együttesben, amely már 1969-ben megalkotta a műfaj egyik klasszikusát, a Liege and Liefs-et, a közel négy évtized alatt óriási volt a jövés-menés - itt énekelt egy időben Sandy Denny dalos költőnő, akit a legjobban a Led Zeppelin The Battle of Evermore című dalának Robert Planttel előadott duettjéből ismernek - de Pegg azóta is fix pont.
Az együttes az 1970-es években gyakran együtt lépett fel a népzenei ihletést szintén szívesen felhasználó Jethro Tull zenekarral, így a két banda tagjai jó barátságba kerültek. Nem csoda hát, hogy amikor Ian Anderson 1979-ben feloszlatta az előző évtized sikert sikerre halmozó csapatát és csak Martin Lancelot Barré gitáros maradt meg a régiek közül, a Fairport pedig "szünetet tartott" a basszusgitáros posztjára Pegget hívta meg.
Ezen a poszton az előző több mint egy évtizedben három kiváló muzsikus játszott a Jethróban. Kezdte a blues és jazz-rajongó Glenn Cornick (képünkön), akinek elsősorban kissé „túlhajtott” életvitelével volt baj, ezért váltak meg tőle. A Serenade For A Cuckoo és főleg a Bourée azonban örökre az ő játékát idézi.
Őt követte Jeffrey Hammond-Hammond: a testőr-szakállas basszeros már Blackpoolban együtt játszott a többiekkel, de apja nem engedte el Londonba, így az első három Jethro Tull-lemezen csupán dalok ihletőjeként szerepelt. (Song For Jeffrey, Jeffrey Goes To Leicester Square, For Michael Collins, Jeffrey and Me). Ő inkább szorgalmas volt, mint tehetséges, Anderson állítása szerint hangról hangra tanított meg neki mindent – ehhez képest egészen fantasztikus dolgokat művel például a Thick As A Bricken. Jeffrey végül 1975-ben kiszállt, ünnepélyes keretek között máglyát rakott csíkos színpadi ruháiból és hangszereiből, azóta a festészetnek él.
Helyére John Glascock érkezett, akinek „flamenco-rockot” játszó bandája, a Carmen volt a Tull 75-ös amerikai turnéján az előzenekar. Addigra azonban már a fiatal basszusgitáros játszott a Ken Hensley-vel, Mick Taylorral és Greg Lake-kel felálló The Gods-ban, majd Hensley-vel tovább lépett a Uriah Heep elődjébe, a Toe Fatbe, sőt, egy évig szerepelt a Chicken Shack-ben is.
Glascock basszusgitárosként, gitárosként, vokalistaként négy évig erősítette a Tullt, amíg született szívbaja, amelyet erős italozással súlyosbított, el nem vitte 28 éves korában. Az ő halála volt az előzménye a „nagy váltásnak”, mert legjobb barátja, Barriemore Barlow dobos annyira kiborult, hogy kiszállt a csapatból, és akkor már Anderson „tabula rasát” csinált, a két billentyűs, John Evan és David (azóta már Dee) Palmer elküldésével.
Érdekes módon éppen az ezt követő három lemez, az A, a The Broadsword and The Beast, valamint az Under Wraps volt a legkevésbé "folkos" a Tull pályafutása során, de Dave Pegg az elektromosabb hangzásban is helyt állt. Ekkor született meg Pegg első szólólemeze, a The Cocktail Cowboy Goes It Alone. A 80-as évek évek második felében viszont már visszatértek Andersonék is az akusztikusabb hangzáshoz, - ekkor született a Grammy-díjas Crest of A Knave (1987), rajta a Budapest című dallal, majd a Rock Island (1990) - és Pegg ebben is megtalálta helyét, nemcsak basszusgitárjával, hanem mandolinjával és buzukijával is. Koncerteken pedig mindig kapott egy lehetőséget jó kis basszusszólóra a Fat Man örömzenéje közepén.
Közben a Fairport is újra útnak indult, de ez a basszusgitárost nem zavarta - itt is, ott is pengetett. 1987-ben, amikor a két zenekar közösen turnézott az Egyesült Államokban, Dave "duplán teljesített", esténként mindkét koncertet végigjátszotta! Közben a Fairport további muzsikusai is egymás után helyet kaptak hosszabb-rövidebb ideig a Tullban, köztük Martin Allcock gitáros-billentyűs, Ric Sanders hegedűs és Dave Mattacks dobos. Az 1994-es A Little Light Music című akusztikus koncertlemezt már akár úgy is lehetne tekinteni, mint egy Andersonnal és Barréval megerősített Fairport-bulit. Hogy zeneileg mennyire hatnak egymásra, bizonyítja, hogy az elmúlt években a Jethro rendszeresen vendég-hegedűssel lép fel, akik szinte valamennyien egzotikus szépségek: az olasz-amerikai Lucia Micarelli, a kínai származású Ann Marie Calhoun, és a görög-ír ősökre visszatekintő Anna Phoebe.
Dave Pegg Tull-hattyúdalát az 1995-ös Roots To Branches jelentette - ezen már több dalban fia, Matt helyettesítette. (A lemezfüzet tanúsága szerint Dave éppen nem ért rá, mert "hajat mosott" - akkor már tök kopasz volt). Végül Jonathan Noyce vette át szerepét, most már ő is 12 éve nyomja a Jethróban…
Pegg immár minden idejét a Fairportnak szentelte és annak a oxfordi Cropredy folk-rock fesztiválnak, amelyet még 1979-ben indítottak el. Ennek a rendezvénynek hosszú ideig Dave és felesége voltak a fő szervezői, a Pegg-házaspár válása után azonban az egész zenekar vállalta e feladatot. Közben azért egy kis "szórakozásra" is futotta erejéből: 1998-ban létrehozott egy Bob Dylan előtt tisztelgő zenekart, amellyel minden ősszel kisebb turnéra indulnak.
A zenész 60. születésnapjára jelent meg egy 4 CD-ből álló életmű-doboz, az A Box of Pegg's, amelyen a két fő egyesülete mellett vendégszerepléseiből és szólófelvételeiből is hallható. Ugyancsak az idén PJ Wright gitárossal (képünkön) duólemezt is készített Galileo's Apology címmel. És a Fairporttal sem tétlenkedett: az öreg folk-rockerek egy stúdióalbummal (Sense of Occasion) és egy koncertfelvétellel (Live At The BBC) is kirukkoltak. Az idei fesztivál szenzációja pedig az volt, hogy a Fairport, néhány régebbi tag meghívásával, eljátszotta ismét teljes egészében a Liege & Liefet.
Rhythm-and-Love



